Magánnyal találják szembe magukat

A szingli életmód megbetegíthet

A szingli életmód már divattá vált, egyre többen élnek egyedül. A pszichológusok állítják: egyre több beteg jelentkezik orvosi vizsgálatra neurózissal, depresszióval, alvászavarral, szenvedély-betegséggel - és ha kezdik feltárni a baj okát, a magánnyal találják szembe magukat.

_{2010.08.27 17:00ma.hu}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Van, aki tényleg szívesen van egyedül, de ha szükségét érzi, tud kapcsolatot teremteni. A magány más. Magányosnak lenni annyit tesz, mint saját akaratunk ellenére egyedül élni. Néha irreális félelem kergeti az embert az elszigeteltségbe.

Félelem attól, hogy figyelik, kritizálják, vagy annak a gondolata, hogy terhére van másoknak. Aki félénk, szintén gyakran magányos. És a kevés önbizalommal rendelkezők is.

Vagy akik a csalódástól félnek. Mindannyian segítségre szorulnak, és ezt valószínűleg pszichiátertől vagy lelki vezetőtől kaphatják meg.

Magányossá válik, aki az élet perifériájára szorul, de az is, akit túl magasra repít a siker. Akár férfi, akár nő az illető. Az individualizmus, autonómia, egészséges egoizmus, önmegvalósítás új életformát követel.

A teljesítménykényszer, a mindennapi stressz csak fokozza a vágyat, hogy „kilépjünk a világból”.

Négy tipikus „fedő” viselkedés tapasztalható a magányosoknál:

1. Akinek a munka az egyetlen szenvedélye az életben, az elveszíti a kapcsolatát a külvilággal. Elkorcsosulnak az érzelmei, a vágyai, az igénye. 2. A vad életvitel a belső nyugalom, a szerelem, a meghittség utáni vágy kielégületlenségét igyekszik leplezni.
3. A rövid távú kapcsolatok hajszolása azt az illúziót kelti, hogy az ember nincs egyedül. Utána azonban gyakran csak üresség marad.

_{A leghíresebb szinglik}

4. Mindenkinek hasznára válni, segíteni nemes dolog. Valójában bármit elvállal, felőrlődik másokért, csak hogy addig se legyen egyedül. Mások az önkritika legcsekélyebb nyoma nélkül teszik fel a kérdést:

Miért nem beszél velem senki?

Miért van másoknak nagy baráti körük, miközben sokkal kevesebbet tudnak nyújtani, mint én? Hol maradnak a barátok, ismerősök? Miért van az, hogy alig kapok meghívást? Ilyen kérdéseket az ember élete végéig tehet fel magának, ha a saját magáról alkotott képet nem vizsgálja belül, és így kihagyja annak lehetőségét, hogy előnyére megváltozhasson.

Ha az ember vállalja a felelősséget az egyedüllétéért, és nem csapja be magát, akkor sikerülhet kikecmeregni belőle.

De ne próbálja külső tényezőkre fogni, mondjuk arra, hogy túl magas, túl kicsi, túl kövér, túl sovány…

Ez biztosan nem oka a magányosságnak. Az álomszép manökenekről is sokszor kiderült már, hogy messze elkerülik, mert buta, mert arrogáns, mert irigy. A pozitív személyiség, a belső kisugárzás akkor is vonzó, ha valakinek az alakja, arca nem tökéletes, ha már nem fiatal, a jóság, kedvesség, nyíltság, okosság akár még a testi hibákat is feledtetni tudja.

Aki nem érzi jól magát a magány fogságában, könnyen kiszabadulhat. Nem kell mást tennie, csak hagyjon fel az elhárítással és elfojtással. Az őszinte önkritika nehéz, de szükség van rá.

Mit ér azzal, ha az önmagáról alkotott téves képet fényesre polírozza? Egyszer úgyis kiderül az igazság, és akkor otthagyják. Ha csak magában töpreng, az sem sokat használ, legjobb, ha másokkal is megbeszéli, mi a véleményük, ha az asztrológia, számmisztika segítségével is szembesíti önmagát a valósággal, és tudatosan a pozitív vonásait erősíti, a negatív tulajdonságokat pedig igyekszik elhagyni – biztos, hogy megtalálja azokat, akik kiegészíthetik, akik megértik, akik a barátai, partnerei lehetnek. Akár egy életen át.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter