Fejezetek egy kórus próbájából

Egy csoda születése: az igazi gospel, Bolyki-köntösbe öltözve

Élénk zsibongás a terem előtt, örömteli üdvözlések, ahogyan az egymást rég nem látott barátoknál megszokott, pedig ők legfeljebb egy hete nem találkoztak, vagy még kevesebb ideje. Szállingózik a Bolyki Soul&Gospel csapata.

_{2012.05.25 15:31ma.hu - S. Á.}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

"Azon gondolkoztam az elmúlt napokban, hogy énekelünk, de vajon tudjuk-e, miért? Az kell, hogy ti jobban akarjatok énekelni, mint amennyire én akarom, hogy jól énekeljetek! Én úgy gondolok az éneklésre, mint az iparművész az agyagra, mint a kőműves a betonra. Mi itt levegőszobrokat formálunk!" - indítja a kórusvezető az egyik próbát.

Aztán beszél pár szót arról, hogy mennyire fontos minden egyes ember külön-külön a nagy egészben, beszél arról, hogy az orgonán is annyi síp van, talán fel se tűnne, ha egyik-másik nem lenne ott és beszél a nagy célokról.

"Mégis bármelyik nélkül értelmetlen az egész. Mi is harmóniát hozunk létre, de ez az egyének nélkül nem megy. A saját világod, az egyéni győzelmed a legfontosabb, mert különben hiányozni fog a hangod a nagy egészből!" - lelkesíti a tagokat.

A Bolyki Soul&Gospel kórus alapítója Bolyki Balázs, akit a hazai zeneértő közönség már jól ismerhetett korábbról is a Bolyki Brothers néven működő családi együttesből (a négy testvér, György, András, László és Balázs mellé 2008-ban csatlakozott Havas Lajos). Bár elsősorban a capella stílusú számaikkal váltak népszerűvé, nehéz az együttest bármely zenei kategóriához kötni, repertoárjukban a popzene és a jazz mellett rendszeresen bukkannak fel egyházzenei elemek, humorukat pedig jól illusztrálja a közönség egyik kedvence, a Hová mész te kis nyulacska kezdetű gyermekdal ugyancsak a capellában előadott verziója.

Az érzelmi ráhangolódás után jöhet a valódi hangolás. De Balázs módszertanában nyoma sincs az iskolai kórusokban megszokott beéneklésnek, nincs hagyományos értelemben vett skálázás vagy la-la-lázás.

Balázs elindul egy hangmagasságból, összezárt fogakkal, de szélesre húzott, már ekkor nevetést idéző ajkakkal szinte zümmögve, és úgy ugrál a hangok közt, mintha egy gumiasztalról rugaszkodna el mindig magasabbra és magasabbra: dobbant egyet az alaphangon, aztán felemelkedik, de épp csak megérinti a célt, már ível is lefelé, hogy újabb lendületet vegyen és még magasabbra rugaszkodjon.

Az énekesek hangszálai pedig úgy szólnak, mintha egy rugós expandert húznánk ki és engednénk lassan vissza. Közben pedig az egész testükkel belemozdulnak minden hangba, mert elmélete szerint az éneklés nem korlátozódhat a torkunkra, azt minden porcikánkkal erősíteni kell.

_{Fotó: Bolyki Soul&Gospel}

Az egyik legkülönlegesebb hangú hazai énekest azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy összehozzon egy olyan komolyabb létszámú kórust, amely egyedülálló szinten mutat be és népszerűsít soul- és gospel műveket.
Az elhatározást 2011 áprilisában követte a tett, az első válogatás óta pedig folyamatosan bővülő létszámmal próbálnak a kórustagok és kápráztatják el az egyre szélesebb rajongótábort. Mára több mint egy órányi koncertre elegendő számot gyűjtöttek össze és gyakoroltak be, melyet fesztiváloktól kezdve koncerttermeken keresztül a legautentikusabb helyig, a templomokig bezárólag számtalan helyen láthatunk-hallhatunk.

Aztán elkezdődik az igazi éneklés. A "beéneklés" után hangulatkeltőnek mindjárt az egyik legismertebb és legnépszerűbb gospel-számmal indítanak, a Happy Day című művel. A próba egyszerre kemény gyakorlás és játékos kikapcsolódás: hol az amerikai kiejtést finomítja a kórusvezető, hol apró poénokkal teszi még vidámabbá a már amúgy is remek hangulatot.

A jól ismert mű előadása közben az utolsó gátlások is feloldódnak, önfeledt örömzenélés veszi kezdetét, épp eléggé ahhoz, hogy bele lehessen vágni az új szám tanulásába. Közben pedig maga Balázs is keresi a megfelelő kifejezést, hogy hogyan adja át a teremben ülő mintegy 25 főnek, miként kellene szólnia a dalnak.

Szóba kerül a szörfös és a meglovagolt hullám, szóba kerül, hogy az éneknek olyan természetesnek kell lennie, mint a lélegzésnek, még a keringőt is felfedezik a dallam lágy ívében és lüktetésében, amikor megszületik a Nagy Ötlet: úgy kell énekelni, ahogyan a kisgyermeknek meséljük a legmisztikusabb mesét. A tagok pedig elkapják a hangulatát, és ha van olyan, hogy két tucat ember hangja egyszerre simogatja az embert, akkor ez pontosan az.

"Ezek az emberek sokszor maguk sincsenek tisztában vele, mikor először idejönnek, hogy mennyire tudnak énekelni. Nekem az a dolgom, hogy segítsek nekik megnyitni ezeket a kapukat." (Bolyki Balázs)

Lassan három órája szól a dal, a kórus tagjai - akik közül sokan mindössze annyit tudtak korábban az éneklésről, amennyit az iskolában mutattak nekik - láthatóan egyre fáradtabbak, de fárad Balázs is, amikor sokadjára indítja újra az elejéről a zenét, számolni sem lehet, hányadszorra éneklik ugyanazt a két versszakot.

De bármennyire is elcsigázottak, a szemekben továbbra is ott csillog valami, amit csak az érthet, aki maga is érezte már, micsoda energia rejlik egy-egy zeneszámban, mi mindent lehet kimondani általa. És mire a levezető Joyful, joyful végére érnek, újra úgy zsizsegnek - pedig lassan este fél 10-re jár az idő -, mint bő három órával korábban, a próba elején.

Hogy mikor történik meg az igazi csoda, mikor áll össze a sok-sok ismétlés egy tökéletes művé? Talán ők maguk sem tudják megmondani, de egy biztos: amikor ott ülünk a belvárosi Szent Mihály templom padsoraiban, a hely tisztelete miatt nem túl élénk, de jól érzékelhető zsibongással, és fehér ruhában, aranyszínű köpenyben felsorakozik a társaság, majd felcsendül az első hang, az már biztosan annak a bizonyos csodának a része és egy új varázslat születése.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter