2038

II. Lajos király titokzatos halála: orvosszakértők igazolták az új állítást

K.T. Zelenay 2014. áprilisában megjelent első könyvének egyik eltitkolt lapját a széles körben csak idén tavasszal publikált orvosszakértői vélemény is alátamasztani látszik.

_{2015.07.07 07:14ma.hu}

Kinyomtatom

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Az író örömmel fogadta a tudományos értekezést, ami saját-, több mint hét esztendőn át tartó kutatómunkáját igazolja vissza, meg persze az azóta bestsellerré váló 2038 - avagy a magyar történelem eltitkolt lapjai, valamint a folytatás, a Szent Korona végveszélyben jogos sikerét.

Pár hónappal ezelőtt robbant a tudományos bomba a hazai internetes portálokon, II. Lajos titokzatos halála nem úgy, és nem akkor történt, ahogy eddig tanultuk. Minderről K.T. Zelenay a 2038 - avagy a magyar történelem eltitkolt lapjaiban közel egy évvel korábban már megírta részletes - közel egy évtizeden át tartó kutatómunkájának eredményeire alapuló - hipotézisét.

II. Lajos halálát a történelemtudomány egészen napjainkig a Mohácsi csata tragikus végkifejletéhez köti, azaz a vert sereggel együtt menekülő magyar király lovával együtt a közeli Csele-patakba fulladt, ám két magyar orvos kétségbe vonja, hogy a csatamező közelében valóban a Jagelló-uralkodó tetemét találták meg és temették el később ünnepélyes körülmények között Fehérváron.

Dr. Nemes István arc-, állcsont- és szájsebész szakorvos, valamint dr. Tolvaj Balázs patológus, igazságügyi orvosszakértő a II. Lajos magyar király (1506-1526) holttestének megtalálása - Az 1926-ban írt igazságügyi orvosszakértői vélemény elemzése és újraértelmezése című tanulmányukban, amelyet az Orvosi Hetilap 2014/12. számában majd 2015 tavaszán több történelmi szaklapban is publikáltak, jóval a 2038 első kötetének kézirat zárása után.

A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a történettudományban és az iskolai tankönyvekben bevettnek számító verzió – II. Lajos fulladásos halála, megtalálásának és eltemetésének körülményei – a korabeli leírások és a négyszáz évvel később készült igazságügyi orvosszakértői vélemény összevetésével nem állja meg a helyét. Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy II. Lajos úgy távozott el az élők sorából, ahogy Czettrich nyomán Brodarics krónikája leírja, az azonban szinte bizonyos, hogy Czettrich kamarás és Sárffy Ferenc győri várkapitány nem II. Lajos testét ásta ki a csatát követő hetedik héten, valamikor október 13. és 18. között, egy mocsár melletti friss sírdomb alól.

K.T. Zelenay azonban ennél is tovább ment, II. Lajos életének utolsó hónapjait a mohácsi csatától egészen holttestének megtalálásáig rekonstruálta a megtalált levéltári iratok, XVI.- XVII. századi történelmi tematikájú könyvek segítségével. Egy talány tehát tudományos igazolást is nyert, de az igazi világszenzációt a 2015 őszén megjelenő trilógiazáró kötet, a már címével is üzenő Jézus második élete hozhatja meg.

Hogy pontosan mire jutott a kutatásai során II. Lajos halála kapcsán, azt megismerhetjük a 2038 – avagy a magyar történelem eltitkolt lapjainak vonatkozó részletéből:

„A mérlegből szándékosan kihagytuk a királyt. Mert bár a történelemkönyvek többsége arról tesz említést, hogy menekülés közben a Csele-patakban lelte halálát, de kevésbé hihető, ha tudjuk, ez az aprócska, a Dunába ömlő, Mohácstól északra található patak általában alig néhány centis vízzel csörgedezik. Így még a legenda szerinti, nyári záportól megáradt folyama sem lehetett olyan félelmetes, hogy a jó lovas hírében álló II. Lajosnak ez komoly akadályt jelentsen. Belefulladni maximum az ürgék tudtak, nem koronás fők. De akkor mi történhetett?

A másik, már kisebb támogatottságú verzió szerint Szapolyai János tette el láb alól a menekülő királyt. Egész pontosan felbujtója lett egy merényletnek, amelyet öccsére, Györgyre bízott, aki ugye maga is hadvezére volt a magyar hadnak. Nem feltétlen kell ezt szó szerint értelmeznünk. A passzivitás néha nagyobb agresszió, és veszélyesebb a hatása, mint a nyílt, egyenes cselekedetnek. Főképp, hogy utóbbi általában szemből jön, és nem aljas mód hátulról. A nagy kérdés, miért is várakozott mintegy 15 ezer fős seregével tétlenül az erdélyi vajda a döntő ütközet napján Szegeden, alig néhány órányira. És miért nem tett semmit később sem, a vonuló török sereggel szemben. Valószínű, hogy csapata erejét már a közelgő királyválasztásra összpontosította, és még minimális veszteséget sem szeretett volna elkönyvelni, hisz azzal is gyengülhetett volna pozíciója.

A harmadik, és az előzőekhez képest sokkal kevésbé ismert verzió szerint II. Lajos nem a csatában, de nem is egy azt követő merényletben nem vesztette életét. Erre leginkább Brodarics István egy évvel később Krakkóban megjelent - Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről – beszámolójából, valamint a csatát vezető szultán athnáméjából derült fény. A szerémi püspök, királyi kancellárként maga is részt vett az ütközetnek, túlélője volt az utókor által vészként aposztrofált eseménysorozatnak. A király halálának nem lehetett szemtanúja, de eltűnésének igen, művében arról ír, miközben fejük felett golyók záporoztak, a királyt és közvetlen védelmezőit egyik percben még tisztán látta, majd a következőben a csatatéren támadt zűrben nyomukat vesztette. Említést tett arról is, hogy Ráskayék nem érhettek vissza időben, így a II. Lajos kimentéséért felelős, három kiváló lovas nem lehetett ott, amikor uralkodójuknak legnagyobb szüksége lehetett rájuk.

Feltételezhetőleg, nehéz páncélzatában maga indult el menekülő utat keresni. Hogy okozhatta-e vesztét a megáradt Dunából fakadt ártér? Aligha, ha egészséges volt. A szultán és Giovanni da Burgio pápai nuncius leírásából azt is feltételezni lehet, hogy a király két súlyos sebesülést is szerzett a csatában. Ha ezek erejét szegték, és így zuhant magatehetetlenül a közel méteres pocsolyásba, már akár igaz is lehet a „természetes halál”. Főképp, hogy ezernyi bajtársa vesztette el így ott az életét. Ám a török feljegyzések ellentmondanak ennek, holttestét ugyanis egyetlen szemtanú sem látta. Sőt, Szulejmán naplójában arról írt, hogy a király az esthomály takarásában kiszabadult a vereség hálójából, és nyomtalanul eltűnt. II. Lajost végül csak októberben találták meg, amikor a török elvonulása után visszamentek begyűjteni a halottakat.

Sokan nemes származásának, az Isten által kapott védettségének tudták be, hogy a többi elhunythoz képest teste épen maradt, nem emésztette a halál rothadása. Arca felismerhető volt, többen úgy emlékeztek vissza, mint ha csupán elszenderedett volna, és csak a felmentő sereget várná.

A természet azonban nem képes ilyen csodákra, maximum a Szent Korona, de sokkal inkább valószínű, II. Lajos nem augusztus 29-én, hanem csak jóval később lelte halálát. A király egy ügyes csellel, előbb halottnak tettette magát és befeküdt elhunyt katonái mellé, majd ahogy elült a csata zaja, egy megölt török gúnyáját öltötte magára, így az oszmán táborokon át, könnyedén kijutott a harcmezőről. Buda felé vette az irányt, hogy az ország védelmét ismét a kezébe vehesse, és legalább a székesfővárost megóvja a töröktől. Vesztére azonban, útközben, Dunaszekcsőnél egy maréknyi magyarba ütközött. Akik azonnal lefogták. Hiába magyarázta tökéletes magyarsággal, ki is volna ő, nem hittek neki, és a vár börtönébe vetették. Két napig raboskodott ott, amikor a portyázó törökök egy csapata, útban Buda felé célba vette Dunaszekcsőt. A vár kapitánya eléjük sietett, és cserét ajánlott: ha megkímélik Szekcsőt, átadnak neki egy foglyot. Így lett II. Lajos királyból előbb hadizsákmány, majd elcserélt hadifogoly. A törökök szíves örömest fogadták táborukban, csodaként élték meg, hogy egy társukat kimenekítették az istentelen magyarok karmai közül. Egy-két napig nem is törődtek azzal, miért oly szótlan társuk, és az öröm helyett miért inkább a kétségbeesés ült ki mind jobban az arcára.

Szeptember első napjaiban érték be Szulejmán menetét. Szóvivőt küldtek a szultánhoz, hogy kiszabadított társuk történetét megosszák vele is. A leírás alapján a hadvezérnek gyanúja támadt, és magához kérette. Lajos bár több nyelven beszélt, szerencsétlenségére törökül még véletlenül sem, így hiába próbálta lengyelül elmagyarázni, ő egy-, a ruméliaiakhoz csatlakozott egykori lengyel kisnemes, akinek elege lett a Jagellókból, a magyarokból, Szulejmán átlátott rajta. Arcvonása egy pillanatra sem tévesztette meg, bár azt elsőre nem gondolta, milyen értékes "kincsre" lelt, de azonnal tudta, hogy egy magyar szökevényről, túlélőről van szó. Finom, elegáns mozdulatai alapján azt is sejtette, nemes ember lehet, de hogy a királyt kerítette kézre, csak később derült ki. Ügyesen elhitette Lajossal, hogy bevette a lengyel sztorit, sőt, hősként kezelte udvari katonái előtt, így nem tűnt nekik sem különösnek, miért hív meg saját sátrába egy "idegent". A magyar uralkodót egy vacsora erejéig megvendégelte, mondván, mesélje el hősies megmenekülésének történetét. Lajos szíve a torkában dobogott, de úgy érezte, ha nem folytatja a színjátékot, és fény derül kilétére, azonnal megölik. Mit sem sejtett a szultán valódi szándékáról. Aki nem sokkal a vacsora előtt pohárnokát hívatta magához, valamit a fülébe súgott, aki mindeközben egyre többet pillantott Lajosra, mind megvetőbb tekintettel.

Szulejmán kitett magáért, a színjátékot tökéletesen élvezve, hatalmas lakomát rendeztetett. Vendégét a legnemesebb italaival kínálta, aki észre sem vette, hogy egyedül neki öntenek abból a kancsóból. Sőt, minden egyes korty után enyhült aggodalma, egyre inkább magabiztosabbnak, oldottabbnak érezte magát. Még az sem tűnt fel neki, hogy a lengyelt előbb latinra, majd magyarra váltotta. A vacsora közepén már fesztelenül mesélte a mohácsi csatát, saját, királyi szemszögéből. Igen, rá se ocsúdott arra, hogy felfedte kilétét. A hahotázó törökök láttán azt gondolta, felettébb szórakoztató társaság lehet, nem pedig egy aljas csel szenvedő alanya. A szultán a pohárnoktól a törökök által oly előszeretettel vallatásra használt „igazmondó szérumot” kérte Lajos italába. A szer egyrészről meglehetősen humánus, hisz fizikai fájdalommal nem jár, ugyanakkor a lélek számára mégis meglehetősen kínzó, legfőképp utólag. Aki iszik, akár csak néhány kortyot is belőle, egyből megered tőle a beszélőkéje. Előbb csak a hangulatát érzi fesztelennek, utóbb pedig a nyelve oldódik meg. Később viszont egyáltalán nem emlékszik, mitől lett oly beszédes egyetlen csapásra. Hatása leginkább a hipnóziséhoz hasonlatos, fogyasztója szinte transzba esve válaszol önként és őszintén, minden feltett kérdésre. Hiába volt koronás fő, korának nagy koponyája a magyar király, a török szérum ellen neki sem volt ellenszere. Néhány felvezető keresztkérdés után csicsergett, mint a madár, a törökök mézes-mázos arcát látva.

Kiderült, hogy az oszmánoknak nem az ő feje kell igazán, sokkal inkább annak fedője. A Szent Korona elrablása volt a céljuk. Ám tudták, önmagában mit sem kezdenek vele, ha nem ismerik titkát. Lajos egy szemrebbenés nélkül árulta el, hogy a koronát azokban a napokban talán épp Budán őrízhették, bár maga sem volt ebben biztos. Titkáról azonban hiába faggatták, még a szer sem nyitotta ki azokat a „kódokat”, amellyel szent tárgyunk rejtjelezte az uralkodó elméjében ezeket az információkat. Csupán annyit hajtogatott: „földöntúli hatalom, de a titkát nem adom, inkább az életemet áldozom”.

Több se kellett a szultánnak, látta, hogy a vallatás innentől hasztalan, a király ottléte számára már inkább terhes, így parancsot adott likvidálására. II. Lajost az egyik udvari testőre ölte meg egyetlen bárdsuhintással, amint az épp a mohácsi vészt, mint hőstörténetet mesélte. Bár már fejét elvesztette, kezével még néhány pillanat erejéig tovább mutogatott, aztán végleg megpihent. Teste az asztalra zuhant, koponyája pedig végiggurulva azon, előbb a padra, majd a sátor alá terített szőnyegre esett. Utolsó útjának Szulejmán bal lába vetett véget. Ha akkoriban ismerték volna a labdarúgást, talán még dekázott is volna vele néhányat. Ezt követően kezébe vette, feje fölé emelte. A magyar király-, előbb vaskesztyűjén, majd a kezén végigcsorgó vérének látványára hadvezérei megvadult oroszlánként üvöltöztök az éjszakába. Lajos fejét egy balzsammal átitatott gyapotba tekerték, egy faládába tették, és a szultáni szerájba vitették. Amely egyet jelentett a hadviselős időszakban a legnagyobb szekérrel, tucatnyi marcona őrével egyetemben.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter