Srebrenica, a tizenhárom éve szégyellt népirtás

A legvéresebb egyszeri háborús bűntett Európában a második világháború óta

Tizenhárom éve, 1995. július 11-én foglalták el a boszniai szerb csapatok Srebrenicát, és lőttek Ratko Mladic parancsára tömegsírba nyolcezer bosnyák férfit. A modern Európa legnagyobb népirtása azóta a nemzetközi közösség is inkább feledni akarja.

_{2008.07.11 18:41}_ZONA

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

1995 júliusában már öt éve dörögtek a fegyverek a széthullott Jugoszlávia területén, és Bosznia-Hercegovinában is negyedik éve folyt a kíméletlen harc. Belgrád katonai támogatásának köszönhetően a horvátországi és boszniai szerbek a háború legelején hatalmas összefüggő területeket kerítettek ellenőrzésük alá, és csak a nemzetközi ellenkezés miatt nem tudták kimondani csatlakozásukat Szerbiával.

A szerbek katonai-technikai fölényét a horvátok és boszniai muzulmánok (bosnyákok) éveken keresztül nem tudták megtörni, mivel az ENSZ fegyverembargót vezetett be, ami a szerbeknek kedvezett, hiszen a háború elején az ő kezükbe került a volt Jugoszláv Néphadsereg szinte teljes arzenálja. Boszniában 1992 tavaszán, az ország függetlenségének kihirdetése után indult meg a szerb katonai offenzíva, amelynek nyomán az ország területének hetven százaléka a szakadárok kezére került, bár etnikailag csak 31 százalék volt az arányuk az összlakossághoz képest.

Néhány muzulmán város sikeresen dacolt a szerb támadásokkal 1992-ben, és folytatta az ellenállást a teljes bekerítés után is. Mivel tudni lehetett, hogy ezeknek a városoknak az elestét öldöklés és exodus követné, a konfliktusba gyorsan beavatkozó ENSZ maga is igyekezett saját eszközeivel támogatni ezeknek az ostromlott enklávéknak a bosnyák kézen maradását. Hogy a szóban forgó városok elleni szerb támadásoknak elejét vegye, az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyik 1993-as határozatában hat „biztonságos övezetet” hozott létre, amelyek ezzel a világszervezet Boszniában tartózkodó békefenntartóinak védelme alá kerültek

. Ezek egyike Srebrenica, egy valamikor ezüstbányái miatt szebb napokat látott hatezer fős kelet-boszniai kisváros volt, ahol abban a pillanatban a környék menekültjeivel együtt több mint harmincezer elkeseredett és elgyötört muzulmán vegetált. Elvileg az ENSZ demilitarizált zónát alakított ki, de ez csak papíron létezett, a fegyverek maradtak, és a harcok 1993 és 1995 között is folytatódtak a bosnyákok és szerbek között, bár nem olyan nagy intenzitással, mint 1992-ben, illetve 1993 első hónapjaiban.

Észrevétlen szerb akció

Mivel a fegyverropogáshoz a helyiek és az ott állomásozó holland békefenntartók egyaránt hozzászoktak, az 1995. július 6-án indult szerb tüzérségi támadásban senki nem látott mást, mint egyszerű provokációt és zaklatást. Pedig ennél sokkal többről volt szó. A cél immár a boszniai szerbek által kikiáltott, „etnikailag megtisztított” szakadár köztársaság területébe mélyen beékelődő muzulmán enklávé végérvényes eltörlése volt. A szerbek azonban lassan, lépésről lépésre készítették elő a támadást, mert nem akarták, hogy az ENSZ túl korán megsejtse szándékaikat, és légi csapásokat kérjen a NATO-tól, ahogy ez 1994-ben történt, amikor a szerbek egy másik enklávét, Gorazdét igyekeztek bevenni, és éppen a nemzetközi beavatkozás miatt vallottak kudarcot.

A helyszínen Ratko Mladic tábornok, a durva stílusáról, ravaszságáról, katonai tehetségéről és kegyetlen brutalitásáról egyaránt elhíresült boszniai szerb főparancsnok személyesen irányította a hadműveleteket. Taktikája ez alkalommal sikeresen működött. A nemzetközi közösség képviselői elaludtak, majd bénultan szemlélték, ahogy a szerb csapatok a tüzérségi előkészítés után gyalogsági offenzívát indítanak, és pontról pontra foglalják el a várost.

Világos parancsok hiányában az alulmotivált 350 holland békefenntartó ellenállás nélkül engedte át a terepet a szerbeknek. Srebrenica karizmatikus bosnyák parancsnoka, Naser Oric éppen konzultáción volt Szarajevóban, ezért a helyi csapatok is szervezetlenül és demoralizáltan védekeztek. Július 11-én a város elesett. Számos nemzetközi vezető, köztük Bill Clinton amerikai és Jacques Chirac francia elnök dühtől vöröslő arccal értesült az eseményről.

Tisztában voltak azzal, hogy az egész nemzetközi közösséget arcul csapták, hiszen egy ENSZ által sérthetetlennek deklarált várost foglaltak el katonai akcióval. Frusztrációjukat csak fokozta, hogy az ENSZ és NATO között kialakított bonyolult parancsadási mechanizmus, illetve a szerbek csapdájába szoruló holland csapatok biztonsága felett érzett aggodalom miatt minden katonai ellencsapás ellehetetlenült. Pedig ekkor még nem is sejtették, hogy a megszégyenülés igazi mélységei csak ezután nyílnak meg.

Asszonyok a buszon, a férfiak az erdőben

A város bosnyák lakossága előtt a szerb okkupációval a pokol kapui tárultak szélesre. Az első órák csendesen teltek, semmilyen atrocitásra nem került sor. Semmi fosztogatás, sommás kivégzés, nők megerőszakolása. Nem kisstílű belzebubok olcsó tivornyája volt készülőben: az Ördög jött el személyesen. Mladic tábornok magához rendelt egy stábot, és akkurátusan filmre vetette, ahogy barátságosan beszélget a fogságba esett bosnyákokkal.

Nyugalomra intette az asszonyokat, barackot nyomott a kisfiúk fejére, és hangosan kijelentette, hogy senkinek semmi bántódása nem fog esni. Aztán elkezdték autóbuszokra pakolni a nőket és a gyereket, majd útnak indították őket a legközelebbi bosnyákok által tartott város, Tuzla irányába. Utána összeszedték az ott maradt, többségében katonakorú férfiakat, csoportokban elvitték a közeli erdőkbe, és szisztematikusan agyonlőtték őket. A foglyoktól kivégzésük előtt elvettek minden ingóságot, és levetették még a cipőjüket is, hogy későbbi azonosításuk minél nehezebb legyen.

Volt olyan boszniai szerb egység, amelynek egyes katonái meg akarták tagadni az undorító hentesmunkát. Feletteseik viszont közölték velük, hogy makacskodásuk esetén könnyen a puskacső másik oldalán találhatják magukat. Néhány bosnyák férfi a hollandok főhadiszállásán lelt menedékre, legtöbbjüknek valamelyik családtagja a békefenntartóknak dolgozott tolmácsként vagy sofőrként. Mladic emberei ultimátumot intéztek a hollandokhoz: vagy kiadják a bosnyákokat, vagy támadást intéznek a körbevett kaszárnya ellen.

Az eredetileg a város és lakosainak védelmére telepített kéksisakosok rövid tanakodás után kiadták a bosnyákokat a szerbeknek. Az átadottaknak csak a földi maradványait találták meg évekkel később.

Nyolcezren a tömegsírban

Túlélésre csak azoknak a bosnyák férfiaknak volt esélyük, akik még a szerb gyalogsági offenzíva korai szakaszában áttörték az ostromlók gyűrűjét, és megpróbálták bármi áron elérni a bosnyák fegyveres erők által tartott területeket. A csaknem száz kilométeres menet erdőkön-hegyeken keresztül vezetett, gyakorlatilag élelem nélkül. A boszniai szerb csapatok folyamatosan vadásztak a menekülőkre, egyesek a fegyveres harcban estek el, mások fogságba estek, és ugyanaz a sors várt rájuk, mint a városban maradó társaikra. A szerencsés túlélők csoportjai július 16-én érték el a bosnyák fősereg vonalait. Ekkorra már a Srebrenicában rekedt nyolcezer bosnyák férfi tömegsírban feküdt.

Ez volt a legvéresebb egyszeri háborús bűntett Európában a második világháború óta. Ilyen méretű, szisztematikusan végrehajtott mészárlásra sem azelőtt, sem azóta nem volt példa még a balkáni háborúk borzalmai közepette sem. A vukovári kórház melletti 1991-es vérengzés áldozatainak száma kétszáz fő, bár az azt megelőző ostromnak szintén százak estek áldozatul. Az 1995-ös horvát Vihar hadművelet, amely véget vetett a horvátországi szerbek uralmának, szintén százakban mérhető áldozattal járt. Koszovóban az albánok ellen elkövetett szerb megtorló akciók soha nem jártak száznál több halálos áldozattal.

Szarajevó ostroma több mint tízezer civil áldozatot követelt ugyan, de legalább négy évre „eloszlottak” a veszteségek. A srebrenicai férfilakosság kiirtása azonban pár nap alatt lebonyolított művelet volt. Az elmúlt években két nemzetközi bírói fórum, a Hágai Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice) és a szintén hágai székhellyel működő ad hoc jellegű Nemzetközi Jugoszláv Büntető Törvényszék (International Criminal Tribunal for Yugoslavia) egymástól függetlenül megállapította, hogy Srebrenicában népirtás történt az érvényben lévő genfi egyezmény definíciója szerint.

Mladic tábornok szándéka egy adott területen élő népcsoport részleges kiirtása volt, a férfiak likvidálásával el akarta lehetetleníteni a nők és gyerekek visszatérését a városba. A szélesebb politikai cél a szerbek etnikai dominanciájának hosszú távú biztosítása volt egy olyan földön, ahol a háború előtt kisebbségben voltak, de amely feltétlenül szükséges volt az összefüggő szerb területek megteremtéséhez. Néhány nappal később elesett egy másik kelet-boszniai muzulmán enklávé, Zepa is, szintén számos halálos áldozatot követelve, de itt a szisztematikus öldöklés elmaradt, egyes visszaemlékezések szerint Milosevic szerb elnök intervenciója miatt.

További részletek a Zónában!

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a ma.hu network nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!