Orbán Viktor Dísz téren tartott beszéde

"Csak összefogással tudjuk megvédeni és kiszélesíteni a polgári nyilvánosságot. Most nem engedhetünk az önfeladás, a lemondás, a beletörődés kísértésének. Nem engedhetünk a mégoly jogosnak tűnő önsajnálatnak sem."
2002.05.10 06:23

hirdetés

Budapest, 2002. május 7.

Minden valamire való beszédnek oka van. Ezt az okot illik mindjárt az első mondatokban megvallani. Magam sem tehetek másként, tisztelt Hölgyeim és Uraim, jó estét kívánok mindannyiuknak!

Immáron van hivatalos végeredménye a választásoknak. Hiába háborog sokak lelke, ez immáron bírói döntéssel is megerősített, éppen ezért, mert bírói döntéssel is megerősített, hát visszavonhatatlan tény.

Lezárult a 2002-es országgyűlési választás. Úgy döntöttünk, hogy találkoznunk kell egymással, hogy közösen nézzünk szembe a kérdéssel, most mit tehetünk, most mit kell tennünk? Mennyit hallottuk már, botcsinálta beszédeknél, társaságban viccelődve, hogy azért jöttünk össze, hogy ne legyünk széjjel. S, lám milyen az élet, ami eddig tréfa volt, ma igazán komoly. Azért gyűltünk össze, hogy együtt legyünk, együtt itt egymással, de lélekben együtt az otthonmaradókkal is.

Együtt jóban és együtt rosszban. Az elmúlt napokban sokan éreztük úgy, nehéz megérteni, mi is történt valójában. Megtanultuk a régi mondás igazságát, ha nem vagy eléggé megzavarodva, azt jelenti, hogy nem gondolkozol elég világosan. Ha nem is oszlott el minden ködfelhő, a helyzet mára világossá vált. A pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át elsőként. Mégis az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, s ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára.



Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van ilyen, nagyobb furcsaságot is láttunk már, jó pap is holtig tanul. Sokan igazságtalannak érzik, hogy amikor országunk az elmúlt négy évben olyan gazdasági növekedésen, kulturális fejlődésen, olyan erkölcsi megerősödésen ment keresztül, mint azelőtt évtizedekig sem, éppen akkor vették ki a polgári összefogás kezéből a kormányzás lehetőségét. Ismerős lehet az érzés, kinek ne lett volna része az élete során értelmetlennek látszó próbatételben, igazságtalannak érzett bánásmódban, jogtalannak tűnő hátratételben.

De, kedves Barátaim, biztosak lehetünk abban, hogy csak igazságtalan bánásmód, csak jogtalan hátratétel esett meg velünk? Vajon nem kellene e más látószögből, másik szempontból, ahogy illik mihozzánk, onnan is megvizsgálni, ami velünk és hazánkkal történik. Vajon nem arról van e szó, hogy azért kell kiállnunk újabb, meglehet kemény próbatételeket, mert még nem voltunk, a polgári Magyarország még nem volt elég erős a feladatra, amelyre vállalkozott. Talán még nem volt bennünk elegendő hit, elegendő remény és elegendő szeretet. Talán még nem volt bennünk elég. Nem az ellenfeleinkhez képest. Inkább azokkal a célokkal mérve, amelyeket meg akartunk valósítani.

Azoknak az értékeknek a mércéjével mérve, amelyekre közös jövőnket akarjuk építeni. Ha egy nemzet, ahogy mi is tettük, dacolva a világ kordivatjaival, a saját útját járva magasra akar jutni, tudnia kell, csak akkor nem szédül meg, ha határozott célra szegezi tekintetét, ha rendíthetetlen, ha biztos talajt érez a lába alatt. Márpedig mi magasabbra akartuk emelni hazánkat. Magasabbra, hiszen közös meggyőződésünk, hogy ha tágasabb jövőt akarunk, akkor felfelé, az ég felé kell építkeznünk. Mi teljes jólétet, anyagi és lelki jólétet akartunk teremteni. A jólét sokak számára kenyeret jelent, munkát, iskolát, autót, nyaralást. De a jólét számunkra jelent családot is, gyermeket, barátokat, nemzeti büszkeséget, szeretetet, összetartozást, ünnepeket.

Mi a kettőt együtt akartuk. Mi a kettőt együtt akartuk, azt szerettük volna megmutatni, hogy a kenyér jobban ízlik, ha van kivel megosztani. A lakás kényelmesebb, ha nem csak fedél a fej fölött, hanem otthon is. A munka jobban megy, ha vele közöset építünk. A kiemelkedő teljesítmény is többet ér, ha utána közösen elénekelhetjük a magyar himnuszt. Magyarnak lenni is felemelőbb, ha becsülnek bennünket szerte a világban, s mi ezt akartuk.

Kedves Barátaim!

Talán még nem voltunk elég erősek arra a hatalmas feladatra, hogy magunkkal ragadjuk az ország többségét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Churchilltől tudjuk, a siker sohasem végleges. De tanulhatunk tőle valami mást is. Öregember volt már, amikor egy kis vidéki egyetem felkérte, tartson előadást. Akkor Ő már régóta nem jelent meg a nyilvánosság előtt, így az egész ország figyelme az Ő előadására szegeződött. Lassú léptekkel ment fel az emelvényre, ott a közönséghez fordult és mélyen a szemükbe nézett. "Soha ne add fel, soha, soha, soha, soha" Ennyit mondott, meghajolt és befejezte.

Számos emberrel váltottam szót, aki azt mondta, valami végérvényesen véget ért az életünkben, visszavonhatatlanul befejeződött valami, s holnaptól már semmi sem lesz úgy, ahogy eddig volt. Sokan mintha úgy éreznék, véget ért egy utazás, egy utazás, amelyet a XXI. századi jövőben tettünk. A jövő megtorpant, nem alakulhatott polgári kormány, így hiábavaló volt minden.

Kedves Barátaim!

Engedjék, engedjétek meg, hogy vitatkozzam azokkal, akik így éreznek. Márai azt mondta: "Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás, csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal, és ebben a szerződésben nincsen alku."

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nem úgy van-e, hogy most a hirtelen és váratlan megtorpanás pillanatában dől majd el, mire is szerződtünk valójában? Nem ebben a pillanatban dől-e el, elég erősnek bizonyulunk-e betartani és betartatni ezt a szerződést?

Az elmúlt négy év eredményei nem csupán azért születhettek meg, mert polgári kormánya volt Magyarországnak, persze talán az is kellett hozzá. De a magyarok lelkében mindig is ott élt az összetartozás, a család megtartó erejébe vetett hit. Mindig is tudtuk, hogy a szeretet, amit a szüleinktől kapunk, arra való, hogy a gyermekeinknek minél többet juttassunk belőle. Ezért juthatott támogatás, oltalom, bátorítás azoknak, aki a munka mellett családot is vállalnak, s nem csupán azért, mert a polgári kormány mindezt törvénybe foglalta. Mi, magyarok mindig éreztük, hogy a múlt néhány darabját ki kell hoznunk egyszer a múzeumból, mert van, ami múlt ugyan, de eleven erő, s kapocs is, amely ezer esztendővel, ezer esztendőkkel köt össze bennünket. Ezért került Szent István koronája a parlamentbe, s nem azért, mert a polgári kormány így határozott.

Mi, magyarok mindig tudtuk és hittük, hogy történelmünk, hagyományaink, ezernyi dicsőségünk és bukásunk nélkül senkik és semmik vagyunk. Ezért ünnepeltük méltón és közösen a Millenniumot, nem pedig azért, mert a polgári kormány a Millennium megünnepléséről törvényt alkotott. A magyarok lelkében mindig is ott élt a szüleik, nagyszüleik sorsa iránti felelősség. Mindig is tudtuk, hogy a múltat egyszer be kell vallani. Tudtuk, hogy egyszer majd mindent el kell mondanunk a gyermekeinknek. Ezért lett Terror Háza Múzeum, s nem azért, mert a polgári kormány úgy döntött, hogy legyen.

Kedves Barátaim!

A magyarok lelkében mindig is ott voltak a határon túliak, s titokban akkor is tudtuk, hogy 15 milliónyian vagyunk, amikor ezt megpróbálták elfeledtetni velünk. Ezért lett státusz törvény és született az Erdélyi Egyetem, s nem csak azért, mert a polgári kormány így akarta. Kérem, ne feledjék el, egy kormány működéséből csak annyi a fontos, amennyi részévé válik az életünknek. Most eldől, vajon a lelkünkből fakadt-e az elmúlt négy esztendő, vagy csak utazgattunk egy kicsit saját átmeneti lehetőségeink birodalmában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!


Különös heteket élünk manapság. Történt ugyanis, hogy miközben a kormányra készülődők négy éven át minden döntésünket ellenezték és gáncsolták, miközben minden törvényünket támadták, és ellene szavaztak, miközben szemernyi jót sem tudtak felfedezni az elmúlt négy esztendő munkájában és céljaiban, a választási küzdelem idejében hirtelen bejelentették, hogy mindazt folytatni kívánják, amit a polgári kormány létrehozott. Erről az a történet jut eszembe, melyet talán néhányan már ismernek Önök közül.

Az idősödő Deák Ferenc, amikor távozott a parlamentből, észrevette, hogy valaki elvitte az Ő kalapját. A képviselőtársát figyelmeztette, aki szabódva ennyit mondott, elnézést körülbelül ugyanolyan a fejünk, mire Deák csak annyit válaszolt, körül lehet, de belül nem. Szóval, nos hát bejelentették, hogy mindazt folytatni kívánják, amit a polgári kormány létrehozott. Eddig úgy hangzott a nóta, új műsorhoz új férfi kell, most meg úgy hangzik, régi műsorhoz új férfi kell.

Nos, hát tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Végül is, végül is nem az a legfontosabb, hogy ki kormányoz, hanem az, ami történik javára válik-e a polgároknak, javára válik-e a nemzetnek? Valóban ez a fontos, mégis bujkál bennünk egy kis aggodalom.

Egyrészt, mert ismerjük az új férfiakat, akik egytől-egyig a régiek, másrész azért is bujkál bennünk egy kis aggodalom, mert bár tetszik nekik, ami történt, itt-ott egy kicsit javítani szeretnének rajta. Ismerjük, hogy van ez. Komolyabb utazás előtt az ember elviszi a szervizbe a kocsit, nehogy baj essék az úton. Amikor érte megy jó hírrel fogadják.

Nincs gond, csak egy-két csavart kellett meghúzni, no és egy-két apróságot kicseréltünk. Egyébként rendben van, ha kell, elfut még vidáman akár négy évig is. Az ember bizakodva indul neki, de hamarosan rájön, hogy valami nincs rendben. Először csak egy kis kopogást hall, aztán az egész mintha balra húzna, és aztán rájön, hogy valahogy a kormány sem úgy működik, mint régen.

Ilyenkor vissza a szervizbe, megint egy kicsit állítanak a járművön, ám a baj mintha egyre nagyobb lenne. Talán éppen azt cserélték ki újra, amitől eddig jól működött. Egyre több a bosszúság, egyre kevesebb a bizodalom. Így megy ez hónapról hónapra, míg nem egy rosszkedvű napon az egész felmondja a szolgálatot. Mi csak, amit mi tehetünk nem több annál, minthogy csak egy tanáccsal szolgálhatunk az uraknak a szervizben, ha megengedik régi dakota bölcsesség ez: ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.

Kedves Barátaim!

Egy szó, mint száz, legyünk bizalommal, de álljunk készen. Most kell kimondanunk, most kell kimondanunk, meg fogjuk védeni, amit közösen létrehoztunk. Meg fogjuk védeni, mert képesek vagyunk rá. Most nem 1994-et írunk, amikor szétdőlt a polgári tábor és gyenge, zavarodott, tájékozódását vesztett polgári világ nézett szembe az akkori szocialista kormányzattal.

Ma, most kell kimondanunk ezt, semmit sem tehetnek a polgári Magyarország szándékai és akarata ellenére. Megígérték, hogy folytatják, amit mi elkezdtünk, helyes, helyes. A polgári Magyarország dolga, hogy ellenőrizze, hogy számon kérje, hogy betartassa. Nincs kormányzati eszközünk, de van sok millió magyar akarata.

Tisztelt hölgyeim és Uraim!

Valóban, még sohasem voltunk ilyen sokan és még sohasem voltunk ilyen erősek. Nekünk most arra kell a legjobban vigyáznunk, ami az elmúlt négy évben a lelkünkben megszületett. A polgári Magyarország, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megtanulta, hogy hogyan védje meg nemzeti érdekeit. A polgári Magyarország kimondta, hogy soha többé nem lehet sarokba állítani Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét. A polgári Magyarország kimondta, hogy a jövőnk nem a 10 milliós országban, hanem a 15 milliós magyar nemzetben van. Ezért nem fogjuk megengedni, mert elég erősek vagyunk, nem fogjuk megengedni, hogy visszacsempésszék a múzeumba a Szent Koronát.

Nem fogjuk megengedni, nem fogjuk megengedni, hogy átkereszteljék, átrendezzék a Terror Háza Múzeumot. Nem fogjuk megengedni, mert elég erősek vagyunk hozzá, hogy mégoly ravasz módszerekkel is, külföldieknek adják el a magyar termőföldet és kisemmizzék a magyar gazdákat. Nem fogjuk megengedni, mert elég erősek vagyunk hozzá, hogy szétrombolják a státustörvényt. Nem hagyjuk, nem hagyjuk, nem fogjuk megengedni, hogy elvegyék a családoktól, amit már megszereztek maguknak az elmúlt esztendőkben. Ez a dolgunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, s ez elől, kedves Barátaim, ez elől nem futhatunk el. Hogyan is futhatnánk? Egy napon úgyis mindenről, de mindenről el kell számolni. És ez igaz őrájuk, de igaz mireánk is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most az összefogás a legfontosabb. Április 7-e estéjén csak azt éreztem, hogy vesztettünk. Időt, teret, lehetőséget, lendületet és talán egy kis hitet is a folytatásban. Aztán két felemelő, erőt adó, lélekgazdagító hét után már tudtam, bár ellenfeleink alakíthatnak kormányt, a legtöbbet mégis mi nyertünk. Barátaim, április 7-én örökre megnyertük egymást! Most tehát az összefogás a legfontosabb, hiszen ez a legnagyobb erőnk. Összefogás, egyre szorosabb együttműködés.

Ezt várjuk pártjainktól, parlamenti képviselőinktől, társadalmi szervezeteinktől és a szellem általunk sokra becsült kiemelkedő embereitől is. Csak összefogással tudjuk megakadályozni, hogy éket verjenek közénk. Csak összefogással tudjuk megvédeni és kiszélesíteni a polgári nyilvánosságot. Most nem engedhetünk az önfeladás, a lemondás, a beletörődés kísértésének. Nem engedhetünk a mégoly jogosnak tűnő önsajnálatnak sem.

Kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A polgári Magyarország nem ennek az országnak az egyik, kisebbik vagy nagyobbik fele, a polgári Magyarország az egész. A polgári Magyarország az, amit az emberek polgárként tesznek, kormányoktól függetlenül.

Néha könnyebb, néha nehezebb ezen az egy Magyarországon élni és szolgálni, de ez a helyünk. Innen nem megyünk el, itt maradunk. Haza akkor is van, ha idegen hatalmak befolyása alá kerül, ha tatár, ha török dúl. Haza akkor is van, ha a történelmi viharok rázzák. Haza akkor is van, ha nem a miénk a kormányzati felelősség. A haza nem egyszerűen politika, hanem az életünk. Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk, és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben.

Legfeljebb egy kormány kerülhet ellenzékbe saját népéhez képest, ha feladja a nemzet céljait. Még egyszer, nem az a fontos, hogy mi hozzuk a jó döntéseket, hanem, hogy jó döntések szülessenek. Ezért, még ha vannak is intő jelek, és tudjuk, amit tudunk, a most alakuló kormányt és pártjaikat nem múltjuk, hanem tetteik alapján fogjuk, és akarjuk megítélni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy néhány őszinte szót szóljak a fiatalokhoz, látom ma este is szép számmal vagyunk itt nagyon. Köszönjük a fiataloknak a friss erőt, a jó kedvet és a jövőbe vetett hitet, de van itt valami, amit talán nehéznek tűnik, de mégis, mégis el kell mondanom. Nektek, Önöknek igazuk van, igazatok van, a jövő a Ti oldalatokon áll.

De, tudnotok kell, tudnotok kell azonban, hogy itt Magyarországon van egy szomorú hagyomány. Akik a nyilvánosság előtt vállalják meggyőződésüket, hiba fiatalok, joggal tarthatnak attól, hogy velük szemben a kigúnyoltatás, a nyilvános megszégyenítés eszközével fognak élni azok, akik 1947 óta mindig ezt teszik.

Akik minden tőlük különbözőt megsemmisítendőnek tartanak. Akik nacionalistának, antiszemitának, fasisztának bélyegzik mindazokat, akik nem az általuk szabott szellemi vágányon haladnak, akik a Kossuth téren megjelent másfélmillió ember láttán maoista nagygyűlést emlegetnek és a fiatalok arcáról a Hitlerjugend újjászületése jutott az eszükbe. Nos hát kedves fiatal Barátaim, Önöknek tudniuk kell, tudnotok kell, hogy készen állnak, akik bélyeget sütnek rátok éppen a tolerancia nevében. De Barátaim, mi idősebbek csak azt tudjuk mondani, hogy ne féljetek, mert mi idősebbek, veletek vagyunk.

Kedves Barátaim!

Mi pontosan tudjuk, hogy azok, akikről ők beszélnének, valójában mosolygós fiatalemberek, akik munkát, családot, otthont, hazát és jövőt akarnak. Ezek vagytok Ti, ezek Önök, csak ők látnak benneteket másnak. Van úgy, hogy a tükör az oka, ha a képünk ferde.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mit kell hát tennünk? Először is tartsuk szem előtt a mértéktartás erényét, és csak annyit vállaljunk, amihez elengedő erőnk, és amihez elegendő kitartásunk van. A választás első fordulója után azt vállaltuk, hogy a második fordulóra mindenki hoz még egy embert.

A második fordulót a polgári összefogás megnyerte. Most egy új feladat áll előttünk. Arra kérem Önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis-, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség. Most arra van szükség, hogy százszámra alakuljanak polgári körök, és társaságok. Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni.

Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát. Ezért arra kérem Önöket, hogy a reményeim szerint százszámra létrejövő polgári körök jelentkezzenek a demokrácia központ ismert telefonszámain. Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk. Tehát még egyszer, tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk. És búcsúzóul azt kívánom Önöknek, hogy vigyázzanak magukra, vigyázzunk egymásra, s ne felejtsük továbbra is: hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

print cikk nyomtatása
comment Szólj hozzá!
Belépés és regisztráció hirdetés
hirdetés
hirdetés
Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.