Tartós megoldás vagy csak átmenet?

Sarkozy fájdalommentes gazdasági forradalmat akar

Az országos sztrájkok, tüntetések és külvárosi randalírozások képében jelentkező franciaországi válság lényege egyszerűen megfogalmazható: negyedszázaddal ezelőtt a francia gazdaság teljesítménye 15 százalékkal haladta meg a britét, és a növekedése is gyorsabb volt.

2008.01.07 06:40MTI
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

Ma a francia gazdaság 10 százalékkal kevesebbet produkál, mint a szigetországi, miközben növekedési rátája évről évre csökken - mutat rá Denis MacShane, a Blair-kormány korábbi Európa-ügyi minisztere The Economistban közölt írásában.

Franciaország legjobb üzleti elméi közül 400 ezren Angliában dolgoznak. A legjobb francia tudósok és műszaki értelmiségiek közül 400 ezer az Egyesült Államokban keresett magának munkát. Ennek dacára Párizsban senki nem teszi föl a kérdést, vajon miért űzi külföldre az ország oly sok tehetséges polgárát.

Válaszokban sincs éppen túlkínálat. Amikor májusban hatalomra került, Nicolas Sarkozy "ragyogó új hajnalt" ígért egy magabiztos, modernizált Franciaországnak. Eleddig azonban nemigen váltotta be ígéretét. A szakszervezetek fölött novemberben aratott győzelem dacára úgy tűnik, hogy az államfő fájdalommentes gazdasági forradalmat akar.

Külpolitikai téren a George Bushhoz való törleszkedés meg az Iránnal szemben használt harcias retorika meglehetősen furcsa időzítésről tanúskodik olyan időszakban, amikor Amerika búcsút venni készül Bushtól, az amerikai hírszerzés jelentése pedig leminősítette az iráni nukleáris veszélyt.

Eközben Sarkozy csekély érdeklődést mutat Európa jövője iránt. Kirohanásai az Európai Központi Bank ellen, kiállása az EU-n belüli protekcionista gazdasági felfogás mellett és iszlamofób ellenséges alapállása Törökországgal szemben nem sokban különbözik a 80-as évek Labour pártjának euroszkeptikus nacionalista gondolkodásmódjától vagy a brit toryk jelenlegi beállítottságától.

A francia választók egyelőre óvatosan támogatják elnökük mini reformjait, ám Sarkozy tudja, nem sok kell ahhoz, hogy az utcai tiltakozások kormányt megrendítő haragba csapjanak át. Népszerűségi indexe az év végén - megválasztása óta először - 50 százalék alá süllyedt.

A dolgok ilyetén állása esélyt kínál egy értelmes francia baloldalnak. MacShane felidézi, hogy csaknem 25 évvel ezelőtt pamfletet írt Francia leckék a Labour számára címmel. Ebben azzal érvelt, hogy az ellenzékben senyvedő brit Munkáspárt tanulhatna a francia szocialistáktól, akik világverő cégeket hoztak létre, Európa felé fordultak, és visszaverték Moszkva megfélemlítési kísérleteit. Most viszont Franciaország Nagy-Britannia mögött kullog, Sarkozy pedig felhívja Putyint, hogy gratuláljon neki a választások elcsalásához, miközben Európa többi állama aggódva figyeli a Kremlben kialakult autokráciát.

Ezzel együtt Párizsban olyan erős az ellenszenv "az angolszászokkal" és a megvetés Tony Blairrel szemben, hogy egyetlen fiatal politikus vagy értelmiségi sem akad, aki pamfletet írna Angol leckék a francia baloldal számára címmel.

Ahelyett, hogy azt keresnék, mit csinált jól a Munkáspárt, a francia bírálók a részmunkaidős foglalkoztatottak magas számát kifogásolják Nagy-Britanniában. Képtelenek ugyanis megérteni, hogy egy baloldali párt számára csak az lehet előrevezető út, ha jóformán bármilyen feltételek között, de munkát ad az embereknek.

A Labour ötleteinek elfogadása helyett a franciák más módszereket keresnek, például a 35 órás munkahét bevezetésével akarják leküzdeni a munkanélküliséget. Mintha a munka megszabott időmennyiség volna, amelyet csak újra el kellene osztani. Ötletek gyártása helyett a baloldal menekül Franciaországból, vagy pedig testvérgyilkos vitákba bonyolódik.

A leginkább európai vágású szociáldemokrata politikus, Dominique Strauss-Kahn kivált a politikából, és Washingtonban a valutaalapnál vállalt főnöki posztot. Tehetséges baloldali politikusok - Laurent Fabius vagy Arnaud Montebourg - súlyosan kompromittálták magukat, amikor Európa-ellenes álláspontot képviseltek az alkotmányos szerződés vitájában.

Mindeközben a francia szocialisták ma is naivan azt hiszik, nekik az a feladatuk, hogy megtanítsák a világot arra, miként értheti meg Franciaországot - ahelyett, hogy a világ megértésére ösztönöznék honfitársaikat.

Ráadásul tovább él a bonapartista hagyomány egy mindenről gondoskodó államfő képében, aki egyszerre a nemzet atyja és a tekintély kizárólagos forrása. Nem Sarkozynek van egy számos tehetségből álló kormánya, hanem az elnök hiszi azt, hogy övé a kormányzás minden tehetsége.

A miniszterek jóformán alig léteznek: minden kezdeményezésnek az Elysée-palotából kell jönnie. Sarkozyt sokan hasonlították már Thatcher asszonyhoz. Csakhogy az utóbbinak voltak szövetségesei, és volt egy legyőzendő ellensége, amelyet a gyengén vezetett szakszervezetek és az ortodox baloldaliságot képviselő, Európa-ellenes Munkáspárt testesített meg.

Sarkozynek viszont nincs világos ellensége, és ha változást akar, akkor a védett államapparátusban elhelyezkedő saját támogatóit kell legyőznie. Példát vehetne Thatcherről, és értékesíthetné a francia villamosenergia-szolgáltató EdF-et, s az ügylet bevételéből egy csapásra kifizethetné Párizs államadósságát (amely kétszeres a britnek). Szívében azonban Sarkozy ma is etatista, aki nem hajlandó igazán radikális reformokra.

MacShane úgy véli: a francia elnök inkább bizonyulhat átmeneti figurának, semmint új de Gaulle-nak vagy akár Mitterrand-nak. Jobban hasonlíthat Ted Heathhez, semmint Thatcherhez vagy Blairhez. Heath egy hanyatló Nagy-Britanniát örökölt (Harold Wilson kormányától), s azt hitte, a gondokra az a válasz, ha megpróbál kompromisszumokat kimunkálni a tőke és a munka között. Végül azonban elidegenítette magától a dolgozókat, ugyanakkor képtelen volt új gazdasági energiákat felszabadítani. Heath reformokat akart, ám Sarkozyhez hasonlóan nem volt kellően radikális ahhoz, hogy a reformok valóban működjenek.

Sok függ attól, hogy a francia baloldal (és főleg a Szocialista Párt) enged-e a populista kísértésnek, és célbadobósdit játszik az elnök politikájával, nem ismerve be, hogy az utóbbi húsz év baloldali gondolkodásának és gyakorlatának jelentős hányada nem a megoldása, hanem része volt Franciaország problémáinak.

A francia baloldal megújulásának kezdete lehetne a szakszervezetek kudarcának őszinte megvitatása. Látszólagos erejük dacára ezek ma a világ leggyengébb és legkevésbé reprezentatív szervezetei. Még az amerikai szakszervezetek is több munkást képviselnek, bevételeik pedig a tagdíjakból származnak, szemben a francia szervezetek homályos finanszírozásával.

Az utóbbiak bevételei vállalatoktól vagy állami ügynökségektől származnak. Fontos beosztásban lévő állami alkalmazottak ragaszkodnak ahhoz a jogukhoz, hogy 50 évesen nyugdíjba mehessenek, és a hatalmas közalkalmazotti szektor nem kíván lemondani nagyvonalú nyugdíjkedvezményeiről, amelyeket az ilyenekben nem részesülő magánszektori dolgozók finanszíroznak. Párizs tovább retteghet az utca népétől.

Kapcsolódó írások:

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a ma.hu network nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.