Nehéz igazságot tenni a két ország között

Nagy értékű szigetcsoport miatt vitázik Japán és Kína

Az elmúlt napokban ismét feszültté vált a viszony Japán és Kína között a vitatott hovatartozású, japánul Szenkaku, kínaiul Tiaojü (Diaoyu) névre keresztelt kelet-kínai-tengeri szigetcsoport miatt, miután Tokió bejelentette, hogy államosítani készül a magánkézben lévő területet. Miközben az évtizedes szigetvitának jelentős gazdasági, biztonsági és politikai vetülete is van, jogi szempontból nehéz igazságot tenni a két ország között.

_{2012.07.10 08:40MTI}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Habár a de facto japán ellenőrzés alatt lévő, öt szigetből és három sziklából álló, 6,3 négyzetkilométeres szárazföld mérete olyan elhanyagolható, hogy a legtöbb térképben fel sem tüntetik, a szigetcsoport hovatartozása körüli vita hosszú évek óta okoz diplomáciai súrlódásokat Kelet-Ázsia két nagyhatalma között.

A vita azután alakult ki, hogy egy 1968-as ENSZ-felmérés arról számolt be: a tengerfenék jelentős kőolaj- és földgázlelőhelyeket rejt a japán Rjúkjú-szigetek legdélebbike és Tajvan között félúton elhelyezkedő szárazföld környékén. Ezek feltárására először Japán adott ki engedélyt, de 1970-ben az akkoriban még a Nyugat által elismert Kínai Köztársaság (Tajvan), valamint a Kínai Népköztársaság is jogot formált a területre. (Peking és Tajpej a mai napig azzal érvel, hogy a szigetek Tajvanhoz tartoznak, csupán abban nem értenek egyet, hogy Tajvan a Kínai Népköztársaság része-e, vagy sem.)

A vélt olajlelőhelyek kiaknázása azóta sem kezdődött meg, s azt sem tudni pontosan, hogy mennyi energiahordozót rejt a terület. A szigetek hovatartozása ugyanakkor tágabb, a teljes Kelet-kínai-tengert érintő gazdasági jelentőséggel is bír, mivel azok referenciapontot jelenthetnek Japán és Kína szintén vitatott kizárólagos gazdasági övezetének kijelöléséhez.

Az ENSZ Tengerjogi Egyezménye alapján - amelynek mindkét ország részese - minden tengerhez hozzáférő állam a partvonalától számított 200 tengeri mérföldes (egy tengeri mérföld 1,85 kilométer) gazdasági övezetre tarthat igény, amely területen belül kizárólagos joga a természeti erőforrások kiaknázása. A két országot elválasztó Kelet-kínai-tenger azonban legszélesebb pontján is csupán 360 tengeri mérföld széles, ezért Japán szerint a két part között félúton kell meghúzni a határt.

Ezzel szemben Kína az egyezmény másik cikkeire hivatkozva gyakorlatilag a teljes Kelet-kínai-tengert magáénak akarja. Peking arra hivatkozik, hogy egy ország a partjától számított legfeljebb 350 mérföldes kontinentális talapzatra tarthat igényt, amennyiben a kérdéses tengerfenék földrajzilag az adott ország szárazföldi területének meghosszabbítása. A határ ilyetén meghúzása esetén Kína kizárólagos gazdasági övezete a japán partok közelében húzódna.

A gazdasági övezetekkel kapcsolatos vita egy, a szénhidrogének mellett jelentős halászmezőket is tartalmazó területet érint. Egyes földgázlelőhelyek közös kitermeléséről - illetve az abból származó haszon megosztásáról - Tokió és Peking 2008-ban megegyezett, de Japán az egyesség megsértésével vádolja Kínát. A vitatott szigetek - jogos - birtoklása a döntő tényezők egyike lehet az övezetet érintő vitában.

Kína hivatalos álláspontja szerint a szigetek "ősidők óta területének szerves részét képezik". Ezt arra alapozzák, hogy a szigeteket már 1372-ben használták navigációs célokra, 16. századi térképeken is feltűnnek, s gyógynövényeket is gyűjtöttek ott. Másrészt, Peking szerint Japán az 1894-95-ös japán-kínai háború alatt foglalta el a szigeteket, márpedig az ezen háború alatt megszerzett területeiről a II. világháborút követően lemondott. Peking azzal is érvel, hogy a szigetek Kína kontinentális talapzatának részei, továbbá azok kínai fennhatóságát korábban japán politikusok és térképek is elismerték.

Japán azt állítja, hogy gazdátlan területként vette birtokba a szigeteket, nem háború során. Tokió szerint az annexiót megelőzően tíz évig vizsgálták a szigeteket, de nem találtak kínai uralomra vonatkozó jelet. Japán azzal is érvel, hogy a szigeteket megszerzésüktől fogva tartósan és békésen birtokolta, s Kína az 1970-es évekig nem állt elő követelésével.

A vitát tovább bonyolítja, hogy a szigeteket egy szerződés sem említi név szerint, továbbá az is, hogy azok felett a II. világháború és 1972 között - a hovatartozás kérdésében hivatalosan semleges álláspontot képviselő - Egyesült Államok gyakorolt fennhatóságot ugyanazon békeszerződés értelmében, amelyből Kína saját fennhatóságát levezeti. A kérdésben nemzetközi bíróság soha nem hozott döntést, az ügy a nemzetközi jogi akadémiai szférát is megosztja.

Az igazságtétel vagy megállapodás már csak azért is nehézkesnek ígérkezik, mert a szigetek a tőlük remélt gazdasági előnyök mellett külpolitikai, belpolitikai és stratégiai jelentőséggel is bírnak. Egyrészt, mindkét állam érintett további, hasonló szigetvitákban is. Ezért egyikük sem engedheti meg magának, hogy engedményt tegyen, mivel az a többi vitájára is kihatással lenne. Másrészt, egyik állam társadalma sem lenne hajlandó elfogadni - vagy legalábbis az aktuális kormányzatnak megbocsátani - a szigetekről való lemondást. Harmadrészt, a szigetek rendkívül közel vannak Tajvanhoz, s bár katonai felhasználásuk nyilvánosan nem került szóba, sem Peking, sem Tajpej nem nézi jó szemmel, hogy a japán parti őrség a sziget közvetlen közelében járőrözik.

Mindezek ellenére egyes kutatók szerint valószínűtlen, hogy a szembenállás kenyértöréshez vezet majd. Ezen nézőpont szerint a terület relatíve kevés és csak nagy költségekkel kitermelhető földgázt tartalmaz, különösen a két ország energiaéhségéhez képest, egy esetleges fegyveres összeütközés pedig jóval komolyabb közvetett és közvetlen költséggel járna, mint a remélhető haszon. Ennek ellenére Japán két éve kiadott védelmi programjában kiemelt helyen szerepelt az elfoglalt szigetek visszafoglalására való felkészülés.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter