Titkos utakon önmagunkkal

Meg kell tanulnunk túlélni a minket körbevevő világot

Életünk folyamán már első botladozó lépéseink megmutatták, hogy mi vár ránk a későbbiekben: elbukás, felállás, elbukás, felállás. Akkor megtanultunk járni, azonban sokan úgy érzik egy elbukás után, hogy nincs erejük újra megtanulni a jobbot a bal után rakni.

2010.05.17 07:27Sárosdi Ádám, ma.hu
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

A dolog persze nem szó szerint értendő: vannak betegségek, amik után az embernek tényleg újra kell tanulnia a járást, azonban a legtöbben hasonlót élnek át egy-egy szakítás, vagy negatív élmény után. Mindenki életében vannak hullámvölgyek, amikor úgy érezzük, hogy átcsap fölöttünk a tenger, és az égen úszó viharfelhőktől csak még inkább elveszítjük a reményt.

Az, hogy kit mi képes csak igazán kiütni – elég hozzá egy rossz szó, vagy lelkiereje szinte megrendíthetetlen –, erősen személyfüggő. Erre szokták mondani, hogy van, akinek a fél karja se sok, más pedig már egy ujjába is belehalna.

Amikor úgy érezzük, hogy teljesen a földre kerültünk, egyetlen dolgot kell szem előtt tartanunk: mindig fel kell állnunk belőle. A világnak tovább kell mennie, és nekünk is így kell tennünk. Nem szabad annyira elhagynunk magunkat, hogy az emlék még hosszú éveken át kínozzon bennünket.

A továbblépés persze nagyon sokszor véres csatákat jelent önmagunkkal szemben: nagyon nehéz túllépni egy emléken, ha igazából jól esik sírni a sebeink felett, és látni azt, hogy ismerőseink, rokonaink mennyire figyelnek ránk, próbálnak segíteni.

Vannak alkalmak, amikor csak a tinédzserkori „depi” köszön vissza egy kis időre. Az ilyen alkalmak jelentik azonban a tökéletes lehetőséget arra, hogy jobban kiismerjük önmagunkat: mi dob fel ilyenkor minket (egy film újranézése?), mi esik jól (forrócsoki?), mi képes kicsit elfelejtetni velük rossz közérzetünket (trécselés/sörözés a barátokkal/barátnőkkel). Amikor ezekre a kérdésekre választ tudunk adni, akkor egy újabb szintjét pipálhatjuk ki az életrevalóságunknak.

Minél ügyesebben tudjuk kezelni átmenetei rosszkedveinket, amikor kicsit „alacsony feszültséget mutat az akkumulátorunk”, annál inkább kiegyensúlyozottabbnak érezhetjük érzelmi világunkat. A megtanult apró trükkök segíthetnek abban, hogy később, amikor igazán beborul a világ, és nem csillognak a távolban semmilyen reménysugarak, olyankor is lépésről lépésre ugyan, de ki tudjunk kecmeregni a gödörből, ahová kerültünk.

Mindig adni kell időt a gyógyulásra, és sosem szabad pánikszerűen menekülni mindenfajta negatív esemény elől. Utóbbi ugyanis hamar abban csúcsosodhat ki, hogy félünk kapcsolatot keresni a külvilággal. A bántó emlékek, amiknek még az újragondolása is fáj, sose taszítsanak minket teljes elszigeteltségbe.

Mindig tanuljunk belőlük, később, hideg fejjel vonjuk le a megfelelő következtetéseket, de sose hagyjuk, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vegyen tőle az életünk negatív irányba.

Kapcsolódó írások:

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a ma.hu network nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.