Néniket a bácsiknak

Fáradt vének szólógitárral - megjelent az új Kiscsillag

Nem az a baj az új Kiscsillag-albummal, hogy van, hanem hogy hallottunk már tőlük jobbat is, pedig nagyjából ez is ugyanaz, mint ami akkor volt.

_{2011.11.15 15:37ma.hu}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Szeretjük, ha vénemberek, kiégett esztrádvitézek a háromakkordos rokkendrollt tépik. Nincs azzal semmi baj: az attól jó, hogy. Lovasi András a Kiscsillaggal meglépte anno a Kispált – figyelem, nem át-, hanem annak nyomán, annak örökségéből épített játszóteret magának egy semmi új, de alapvetően szimpatikus orkeszter képében. Nem akart a Kiscsillag semmit – nem hiába hívta hobbizenekarnak – csak ez akkor még nem volt ennyire szembetűnő, mint mostan. A Néniket a bácsiknak ugyanis pont annyira jellegtelen, mint amennyire a címe az.

Az idő persze genyóláda, és simán lehet ez instant klasszikus, csak most még nem szimatolni bele a patinát. Az a helyzet, hogy végighallgatás, szöszölés, és egyéb zenekritikai cselekvéseket követően, mondom, első hallásra ez az album színtelen, szagtalan, gáz, nagy nevekkel megtámogatott plömplömm. Egy riff, egy rím nem sok, annyi nem maradt meg, hacsak ez: „kicsit kopottak, de a testük fénylik”, és az első felével még egyet is értünk. Mert nem az a baj, hogy rossz – mondtuk: Lovasi nem tud egyértelműen szart írni - hanem, hogy a poljot nagyjából harmadjára is ugyanaz. Egyrészt kihűlt ugye, amíg eddig hozták, másrészről pedig így már az is látszik, mi volt a hiba az elsőben.

A greatest hits vol. 1. csurig volt energiával, és még akkor is megállná a helyét, amennyiben a tökéletes szerelmes Ha én lennék nem lenne legény (leány) a tracklisten. Az Örökre szívembe zártalak a folytatások örök szabálya szerint működött, kicsit több, kicsit hangosabb, kis szívcsapkodás, rutinból megtámogatott gitárzene a kölköknek, hogy legyen mire mulatni a Zöld Pardonban. Aki ellenben eleddig valamiért nem hitte, hogy a Lovasi Bandi Kossuth-díjat kapott, annak ez az album legyen a bizonyíték: mert igen, pont annyira fáradt, mint azoknak a műveszeknek a cuccai, akik ebből a szempontból szintén zenészek.

A Nagy, nehéz mintha a Házibuli Debrecenben című őskispál-nótát indigózná, csak míg abban a mulatozás csiholja a tűzet, utóbbi valami bágyadt másnaposság a Balaton parton, de a rosszabbik fajtából, mikor rosszul leszünk a lángos zsírszagától. A Megjöttünk a nőkért témaindító felütése felesleges, fáradt, még csak nem is vicces, mint mikor a kocsmában, langyos Dolly Roll-szerelemmel a háttérben az öregek azzal viccelnek, hogy p+na. A renomét némileg menti a Szerelem, jó, illetve a tényleg kitűnő Sirály, de ez meg már az album vége, zár az égbolt, annak ellenére, hogy nem akartunk a Kispállal példálózni, de tényleg nem.

Fáradás ez, értsd: rohadtul nem csodálkoznánk, ha mondjuk az Olajoshordót felkarolnák a kereskedelmi rádiók – tán már fel is karolták.
Hogy ez jó, vagy rossz hír, azt tán döntse el ki- ki maga.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter