Önéletrajz?

Inkább azt mondanám, egy emberrõl szól az alábbi történet, aki szembe mert nézni azzal a személyiségével, akitõl egész életében meg akart szabadulni, s így ráébredhetett Valódi Önmagára
_{2006.01.23 06:16}

"Megláttam az embert, megláttam az életet." Ezt válaszolja Ilona, amikor megkérdezik tőle, honnan van az a tudása, amellyel segíti az embereket abban, hogy ne csak rájöjjenek arra, hogy egyedül csakis Önmaguk képesek változtatni életükön, hanem ezzel képessé is váljanak a változásra.

"Minden ember a legmélyebb önismeretre vágyik szerte a világon. Könyvből azonban nem tudja megtanulni Önmagát, sem iskolában, sem tanfolyamon, sem tréningen. Nem tudja a vágyott változást megadni semmilyen ott elsajátított eszköz, technika vagy módszer. Hiába megy bárki, élete bármely területén orvoslásért bárhová, a válasz kérdéseire Önmagában rejlik. A változáshoz maga az ember kell. Az ember maga a változás.

Majd negyven év telt el az életemből úgy, hogy erről mit sem tudtam. Másokhoz hasonlóan orvostól orvosig jártam, keseregtem az élet igazságtalanságai miatt, s kerestem az igazságot valahol, ahol megmondják majd, hogy mi a jó nekem..."

Csattos Ilona 1956. július 17-én született. Az életről nagyon fiatalon rossz előítéleteket alakított ki, pedig a szeretet nagyon fontos szerepet játszott a családjában. Mindenki a szeretetről beszélt, de nem értette, hogy ha a szeretetről beszélnek, akkor miért haragszanak egymásra, és miért gyűlölik egymást? Miért kell neki gyereknek is haragudnia azokra, akikre a szülei haragszanak? Miért kell a gyereknek mindig azt tenni, amit a felnőttek akarnak és elképzelnek?

"Így utólag visszatekintve bizony azt kell, hogy mondjam, a szeretet gyermekkorom meghatározó témája volt. E köré fonódott minden, amit érzékeltem a környezetemben. Úgy is fogalmazhatnám, hogy semmi mást nem szerettem volna magam körül látni, érezni és tapasztalni, mint magát a szeretetet. Fizikálisan és látszólag meg is volt, hiszen az érintés nem hiányzott. Ölelésekből, puszikból nem volt hiány. De az érzelmek lelki megnyilvánulásánál harag, keserűség és mélységes fájdalom megélése kísérte minden csalódásomat, ahol úgy véltem nincs ott a szeretet. Közben, pedig mindig azt hallottam, hogy mennyire fontos, hogy szeressük egymást. Emlékszem, egészen pici koromtól serdülő koromig, bizony többször fordult meg a fejemben, hogy ha ilyen gonosz és igazságtalan az élet, akkor nem is érdemes élni. Mert, hogy az életet okoltam, az életet hibáztattam minden fájdalmamért. Féltem minden helyzettől, ahol kiderülhetett, hogy esetleg én nem vagyok megfelelő, nehogy igazságtalanul bánjanak velem. Annak ellenére, hogy utáltam, hogy azt kell tennem, amit mondanak nekem, mindig azt figyeltem, hogy ok hogyan akarják, nehogy azzal is fájdalmat okozzak nekik, hogy én másképpen szeretném, és esetleg e miatt nehogy ne szeressenek majd. Csupa mások elvárásainak való megfelelni akarásomból fakadt a viselkedésem, s ez alakította ki személyiségemet. Világos volt számomra, hogy mindig zavart voltam és nem tudtam természetesen viselkedni másokkal, de mindent megtettem azért, hogy ezt elrejtsem, és magabiztosnak látszódjak. Rengeteget sírtam mások előtt, és mások elől elbújva..."

Eközben természetesen Ilona felcseperedett, s a pályaválasztás sem sok örömöt hozott az életébe. Kicsi gyermekkorától kezdve szülésznőnek készült. Tanulta az iskolában a kémiát, biológiát, s ha nem sikerült jó jegyet kapnia valamelyikből, akkor sokat kesergett miatta. Szüleivel és húgával szerény anyagi körülmények között éltek, de mindig azt látta és tapasztalta, hogy édesanyja nagyon ügyesen gazdálkodik - annak ellenére, hogy mindig azt hallotta, hogy nincs elég pénzük.

"Igen, ez nagyon érdekes, mindig azt hittem, hogy az édesanyám teremt meg mindent, amire szükségünk van, közben, pedig neki nem volt munkahelye, mindig otthon volt. Minden lehetőséget megragadott ugyan, hogy otthon dolgozhasson. Matyó földön éltünk, volt lehetősége hímezni, és mivel nagyon finomakat sütött, gyakran kérték meg, hogy egy-egy lakodalomba süssön süteményeket. Az édesapám rendőr volt, valójában sokszor hangzott el, hogy szeressük nagyon, és vigyázzunk rá, mert "ő keresi a kenyérre valót", de a pénzt édesanyám "osztotta be". Ezért alakult ki bennem az a kép, hogy ő teremti meg a család biztonságos megélhetését. A pénz hiánya miatt nem mehettem szülésznőnek tanulni, hiszen akkor egy másik városban kellett volna kollégiumban laknom, s ez többlet kiadással járt volna. Engedtem tehát a rábeszélésnek, és a helyi gimnáziumban, abban az évben első alkalommal induló Közgazdasági Szakközépiskola általános ügyviteli tagozatára jelentkeztem. Az a pár nap emlékezetes marad számomra mindig, hiszen egy álmomról kellett lemondanom. Három éjjel nem aludtam, csak forgolódtam az ágyamban, de a negyedik napon hatalmas magabiztossággal és nagy elszántsággal jelentettem ki, hogy "rendben van, de érettségi után rendőr leszek..."

Ilona minden döntésében nagyon öntudatos volt, de a fentebb leírtak miatt soha nem vette észre. A középiskolai tananyag egyáltalán nem érdekelte, ezért nem is igazán tanult rendesen. 1974-ben azonban sikeresen leérettségizett. Akkoriban még nem lehetett a Rendőrtiszti Főiskolára érettségi után azonnal jelentkezni, így egyszerűen elment rendőrségre dolgozni. Közben férjhez ment, és 1977. decemberében megszületett leánya Nerella. Lakásuk nem volt, ezért még a kislány két éves kora előtt visszament dolgozni, annak reményében, hogy a cég segíti őt annak megszerzésében. 1980-ban be is költözhettek saját lakásukba. 1983-ban felvételt nyert a hőn áhított Rendőrtiszti Főiskolára. Közben Budapestre költözött családjával. 1985. októberében megszületett Dávid fia is.

"Elég szomorúan hangzik, de bennem csak ekkor tudatosult, hogy milyen csodálatos dolog anyának lenni." Pedig második gyermekem vállalása nagyrészt egy menekülésből fakadt. Megterhelő volt a főiskola nappali tagozatán tanulnom, hiszen a családomat is el kellett látnom. Sikerült is átkerülnöm a szülés után levelező tagozatra. A férjemmel mindvégig fennálló nézeteltéréseink számomra egyre elviselhetetlenebbek voltak, s itt is a gyermek születésétől reméltem a pozitív változást. Természetesen ez nem történt meg. Maradt minden a régiben. A férjem tűzoltó volt, nagyon kevés volt a fizetése, így újra hamar visszamentem dolgozni a gyesről. Az én fizetésem is egyre kevesebbet ért a rohamosan emelkedő infláció miatt, s ez is hozzájárult a férjemmel való konfliktusaink erősödéséhez. Édesanyámhoz hasonlóan megpróbáltam nagyon ügyesen beosztani a pénzt, hogy meg tudjunk élni belőle. Munkámban sem találtam önmagamra, elkeseredett, kisebbségi érzésekkel teli napokat éltem meg. Éreztem, hogy valami nincs rendben, hiszen nap, mint nap, szorongásokkal voltam tele bárkivel kellett kapcsolatba lépnem, kommunikálnom. Nem láttam értelmét a munkámnak sem. Több éven keresztül állandó torokfájdalmakkal, lázasan éltem mindennapjaimat, s a derékfájdalmak sem kerültek el. Az orvoshoz rendszeresen jártam gyógyszerekért. Voltak gondolataim, mint gyermekkoromban, hogy így nem érdemes élnem. Az erőt gyermekeim tartották bennem..."

1992-elején egy agykontroll tanfolyamra kíváncsiságból ment el Ilona. Érdekesnek találta, foglalkozott is vele, de édesapjának nem sikerült segíteni. Még abban az évben elveszítette őt. Az 1993-as év is lassan végéhez közeledett, s októberben valami ismét beleszólt az életébe.

"Egyik reggel öltöztettem a kisfiamat, lehajoltam hozzá, és nem tudtam felállni. Nehézségek árán azért elvittem iskolába, és bementem a munkahelyemre. Dél körül hívtam a férjemet, hogy jöjjön értem, mert erős fájdalmaim voltak, s kértem, vigyen el egy csontkovácshoz, ahol egy bioenergetikus is segít (oroszok voltak). A kezelés után késő este vittek haza. Bátran próbáltam felkelni az ágyamból, hogy kimenjek a mosdóba, de amikor odaértem, elájultam a fájdalomtól. (Soha életemben nem veszítettem el az eszméletemet sem előtte, sem azóta.) Arra eszméltem, hogy a férjem próbál felemelni a földről. Azzal kellett szembesülnöm, hogy deréktól lefelé nem érzékeltem a testemet, teljes bénultság állapotába került. Másnaponkénti többszöri kezeléssel másfél hét alatt talpra állított ez a két ember, s én újra mentem dolgozni. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy milyen folyamat zajlott le a testemben. Nem is foglalkoztam vele, örültem, hogy újra minden rendben lett, s újra tudtam járni."

Az 1994-es év hozta az igazi fordulatot. Ismét történt valami! Egy kedves ember Ilona életében, azt mondta, mutat neki valamit. S ez a pillanat egy máig megállíthatatlan folyamat kezdete lett. "Pál a vállamra tette a kezét, és forró volt. Megkérdeztem, mi ez? Csak annyit mondott energia. Erre én: "meg lehet ezt tanulni?" Ez volt szerdán éjjel, s én szombaton reggel férjemmel együtt ott ültem egy reiki tanfolyamon. Az első, ami megfogalmazódott bennem, hogy meggyógyítom édesanyámat. Újra csalódnom kellett, mert ő ezt nem várta meg. De a lelkem már békésebb volt ekkor, bár információ hiányokkal küzdöttem, el tudtam fogadni döntését..."

Mint egy lavina úgy indult Ilona a tudás keresésére. Mindent tudni akart. Tudni az életről, a halálról, az addig előtte ismeretlen világról. Millió kérdés volt benne, s nem tudott nyugodni. Tanfolyamokról tanfolyamokra járt, - reiki, reflexológia, radiesztézia, aroló, stb., hogy megtalálja azt a tudást, amiről akkor még nem tudta, hogy magában hordozza. E közben össze kellett egyeztetnie újfajta információit a régi életével. Már évek óta foglalkoztatta a kérdés, hogy hol tudna új munkát találni magának, mert ahogyan fogalmazott: "Nagyon zavart már hogy régóta nem találtam értelmét a munkámnak. Egy ilyen elkeseredett pillanatomban elmentem az orvoshoz, hogy betegállományba vegyen. Éppen egy év telt el, hogy kilábaltam lebénulásomból, s azóta is folyamatosan dolgoztam, természetesen állandóan meglévő deréktájéki fájdalmakkal. Emlékszem december volt már, karácsony közeledett, amikor egy CT röntgenfelvétel kimutatta, hogy gerincsérvem van, amely kifakadt. Azonnal a műtétet javasolták, s én rádöbbentem, hogy a korábbi lebénulásomnak a sérv kifakadása volt az oka. Milliónyi gondolat futott át az agyamon, de tisztán és határozottan tudtam, hogy a műtétet nem fogom vállalni. Tudtam, hogy kell lennie valami más megoldásnak, hiszen ha több mint egy évet együtt tudtam élni ezzel, akkor ez "nem lehet véletlen"..."

Valóban nem volt véletlen. És már a jól megszokott módon ismét megjelent valaki, aki éppen arról beszélt, amit Ilona keresett. "Rendszeresen minden héten részt vettünk férjemmel, egy energiákkal gyógyító klub foglalkozásain, és segítettünk az embereknek. A mesterem is azt mondta nekem, hogy műttessem meg magam, más nem segíthet. Csalódottságot éreztem ismét, de nem adtam fel. Meg hallottam egy beszélgetés közben, hogy a kineziológia One Brain módszere a betegségek okait szünteti meg. 1995. január elején már ott is ültem egy ilyen tanfolyamon. Nagyon gyorsan fogtam fel a módszer lényegét, és hihetetlen hatékonysággal kezdtem el azonnal működtetni baráti és ismerős körökben."

Még csak négy hónap telt el akkor, amikor Ilona már túl volt négy One Brain tanfolyamon. Április volt, és Magyarországra érkezett a módszer egyik atyja Daniel Whiteside. Öt napon keresztül tartotta programját, s Ilona öt napon keresztül szívta magába minden szavát. S közben ismét történt valami. "Úgy voltam ráhangolódva Danielre, mint talán még soha senkire. Nagyon régen bennem lévő megválaszolatlan kérdésekre kezdtem válaszokat kapni. Érdekes felismeréseim voltak önmagammal kapcsolatban, és kezdtem meglátni összefüggéseket az életemből. S a legizgalmasabb az volt számomra, hogy mindezt nem a módszer segítségével láttam meg, hanem Daniel szavain keresztül értettem meg."

A program utolsó napja volt Ilona életében az igazi kezdés. S hogy miért? Azt csak pár év elteltével tudta megfogalmazni magának, hogy akkor ott mi történt:

"Daniel éppen történelmi korszakokról beszélt, amikor közben magasra emelte a két kezét, s én hatalmas forróságot, és erős fény villanását érzékeltem. A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy egy nő, aki mellettem ült, rosszul lett. Bennem az fogalmazódott meg abban a pillanatban, hogy Daniel biztosan "energiát közvetített felénk", és nekem ettől lett melegem, s tapasztaltam azt az erős fényességet, s ettől lett rosszul a hölgy is. Teljesen természetesnek véltem, hogy mindenki érzékelte, amit én, hiszen senki nem beszélt róla. Majd a program végén, teljesen feltöltődve, lelkesen konstatáltam magamban, ezekkel a szavakkal: "értem az egészet, tudok mindent" s tudtam, csak is így akarok csinálni mindent, ahogy Daniel Whiteside megmutatta, mert másképpen nem érdemes. Az éppen arra jövő oktatómra szinte rázúdítottam, és mondtam el neki gyorsan, hogy mire jöttem rá, és mi is ez az egész, amiről Daniel beszélt. Hihetetlen érzés volt. S csak pár évvel később, amikor már lecsillapodott bennem a hatalmas vágy a tudásra, s ismétlődtek hasonló rövidebb, hosszabb felvillanások életemben, jöttem rá arra, hogy mi is történt valójában ott akkor. Barátaimtól érdeklődtem utólag, hogy ők mire emlékeznek. Daniel a színpadon állt, és filmet vetített a résztvevők mögötti falra. Ez kb. 10-15 percig tartott, amiről én semmit nem tudtam. Tehát az a pár perc számomra eltűnt. Vagy én tűntem el benne? Akkor életemben először hosszabb ideig (de még tudattalanul) megtapasztaltam azt a végtelen pillanatot, amelyben jelen van minden tudás, s bár hordozója voltam addig is, most megnyíltam neki."

S mivel akkor még Ilona nem volt tudatos a történtekre, zajlott tovább az élete, de már nem egészen úgy, mint azelőtt. Még nagyobb vággyal kereste a benne megjelenő kérdésekre a választ. Felbukkantak az életében új emberek, akik újabb, különböző programokra invitálták. Soha semmilyen vallást nem gyakorolt, ezért, amikor barátai a Buddhizmusról beszéltek neki azt is elutasította. "Vallásos nem voltam soha, úgy gondoltam, az ott megjelenő emberi dogmák csak félelmet keltenek az emberekben. Ezért úgy döntöttem, a Buddhizmus is egy vallás, tehát nem foglalkozom ezzel sem. Azért megjegyzem, minden ember hitét tiszteletben tartottam mindig, s tartom ma is." Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan hallgatni fogom Láma Oleh Nydahl buddhista tanító előadásait is."

Fontos megemlíteni, hogy időközben gyermekeit is bevonta a világ újfajta szemlélésébe. Vitte magával őket mindenféle programokra, tanfolyamokra. S egyszer, amikor energiával gyógyították anyósát mindannyian, Nerella ekkor, tizenhét évesen észrevette, hogy látja az energiákat, ahogyan áramlanak. Dávid, aki akkor még csak kilenc éves volt, csak egyszerűen közölte, hogy ő is látja. Ilona ekkor egy új varázslatos dimenzióba nyert betekintést, az ember elől elrejtett világba, amiről nagyon sokan beszélnek még ma is, amit mindenki meg szeretne ismerni és megfejteni. Szükséges volt számára megtapasztalni érzékeken túli érzékeléseket azért, hogy ma már mosolyogva tudjon beszélni róla, hogy ez élet unalmas lenne játékok nélkül.

"Nagyon izgalmas volt ez az időszakunk. Az energiák, amiket addig kutattunk, most két gyermekem" szeme előtt" áramoltak. Akkoriban sokat hallottunk szellemekről, médiumokról, akik információkat közvetítenek, különböző tudatállapotokban. S mivel lányom az energiák áramlását figyelve látni vélte a "segítőket" is, biztattam, hogy kezdjen el beszélgetni velük. S "megtörtént a csoda", válaszoltak. Eleinte a nagy izgalmak hatására egyszerű kérdéseket tettünk fel az éppen aktuális problémáinkról, s jöttek a válaszok. Csak hogy rá kellett döbbennünk, a válaszok értelmetlenek számunkra. Órákat töltöttünk el azzal, hogy megfejtsük azokat. Úgy fogalmaznám meg, hogy egy nagyon magas szintű filozofikus jellegű szöveg volt előttünk, amit aztán később a lányom diktálása során lejegyeztem. Döbbenetes volt, hogy egy 17 éves lány olyan információkat közöl, amivel életében még nem találkozott. Egyre többet ültünk le, és egyre több új információt jegyeztünk le. Jöttek a válaszok a kérdéseinkre, amit sehol máshol nem találtunk meg addig. Természetesen a mindenféle zavaros félelmek az ún. misztikumoktól bennünk is jelen voltak. "

"Gyertyákat gyújtottunk időnként, "hogy elűzzük a gonoszt", szóval játszadoztunk. De közben kezdtük megérteni a világ, s Önmagunk működését. S a külvilágban is kutattunk tovább. Elmentünk egy orosz természetgyógyász "asztro-bioenergetikai extraszensz" tanfolyamára. Csodáltam ezt az asszonyt, látott mindent és mindenkit, azonnal meg tudta mondani, hogy kinek mi a problémája. Itt megint jelen volt bennem az az érzés, hogy ezt én így szeretném, és csakis így tudni és csinálni."

Ilonát és lányát egy mások által komolynak hitt "buta meditáció" ébresztette fel az általuk játszott álomvilágból. "Egy pszichotronika tanfolyamon vettünk részt, amikor egy meditációban az előadó megkérte a teremben ülő"látókat", hogy közvetítsék a történéseket a teremben ülő kb. 300 ember számára. A meditáció lényege az volt, hogy mindenki képzeljen el magának egy repülő csészealjat, amiben rengeteg fegyver van, és ezzel repüljön el a világegyetem valamelyik bolygójára, ahol közösen megöljük a "gonoszt". Ez az emberben jelenlévő gonoszt szimbolizálta a meditáció szerint. A teremben négyen kezdték el "közvetíteni" a "háborút", kiabálták, hogy ki merre "lőjön, tüzeljen". Ezen közben, megkérdeztem a lányomat, hogy te is látod, amit ők látnak? De még válaszolnia sem kellett erre, már mély megdöbbenéssel fogtam fel a valós történéseket. Nerella ekkor elkezdett a tudatával játszadozni.

Elképzelt piros gömb formájában támadó ellenséget, s a "közvetítők" azonnal kiabálni kezdtek, hogy vigyázzon mindenki, mert egy hatalmas piros gömb támad. Közben mivel hosszú ideje tartott ez a játék, és tudtuk már hogy az ember hogyan hozza létre energiák szintjén elképzeléseit, egyszerűen véget vetettünk a meditációnak. Nerella eltüntette az ellenséget, s közölték a "látók", mindenki elmehet haza. Tudtuk, hogy azért voltunk itt, hogy ráébredjünk arra, hogy a fizikai világban, ami megjelenik, minden az ember tudatának kivetítése. Eltűntek a "segítők", véget értek a velük való kommunikációink, hiszen tudtuk már, hogy az embernek nincs szüksége segítőkre, minden, ami létezik Önmagában hordozza, s azt vetíti mindenre és mindenkire. Továbbra is nagyon gyakran leültünk és írtuk a filozofikus jellegű szövegeket, amelyek ott voltak előttünk, bármikor, amikor akartuk, segítők nélkül. Kisfiam is képes volt kérdésekre ugyanilyen magas szintű információkat adni. Természetesen ezek után én is leültem írni és kaptam választ kérdéseimre."

Megszűntek tehát a misztikumok Ilona előtt, s életének ebben az újabb korszakában már tudta, hogy nem az az igazi tudás, amit az iskolában, tanfolyamokon tanul az ember, hanem Weöres Sándor szavait idézve: "Az igazi tanulás a bennünk rejlő tudásnak tevékennyé ébresztése." "Én is így vagyok ezzel, semmit nem tanultam könyvből, a tudást Önmagamból merítettem. Olyannyira hogy sokáig nem is találkoztam olyan könyvekkel, amelyek hasonló dolgokról írtak. Egyik barátommal beszélgettem, amikor felfedeztem, hogy ő is arról beszél, amit én "magamtól tudok", s megkérdeztem tőle, "te ezt honnan tudod?" A válasz egyszerű volt, ezek Buddhista tanítások. Egyértelmű volt, hogy kíváncsi lettem azonnal és meghallgattam pár előadást, ill. részt vettem Buddhista meditációkon, beavatásokon is. Rövid idő alatt rájöttem itt is, hogy nem kapok semmi újat, s ez sem hozza a nagy megváltást. Úgy fogalmaztam meg - a Láma válaszát meghallgatva arra a kérdésre, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy ember megszabaduljon a fizikai világ zavartságától, - hogy nekem nincs ennyi időm erre. Mármint a válasz az volt, hogy "meditálj és végezz leborulásokat 25-30 évig, és akkor megtörténhet veled." Azt hiszem ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy minden, amit az ember eddig felfedezett, az arra jó, hogy tovább keressen. Hiszen egyik sem ad megoldást az élet titkaira, mert ha adna, az emberek nem keresnének tovább. Döntöttem tehát, én megnézem magamnak azt, amit még senki nem talált meg.

Ez egy merész döntés volt, hiszen barátok, és ismerősök, vagy idegenek, akikkel csak rövid időre találkozott, mindig próbálták meggyőzni Ilonát, hogy vannak jól kitaposott "ösvények", "utak", amiket az ember felfedezett már és érdemes "azon járni", mert az már biztos. "Egyet nagyon hamar felismertem az életemben, mindig akkor értem el a legnagyobb eredményeimet, amikor bele mertem vágni abba, ami számomra ismeretlen. Tehát soha nem fogadtam el senki ajánlatát, soha nem engedtem senki unszolásának. Ma már nagy örömmel tölt el ez a választásom, hiszen ez határozta meg az életem további történéseit is, s azt, ahol most vagyok."

Ezen játszadozások közben a munka, a megélhetés legalább ugyanilyen fontos tényezőként voltak jelen Ilona mindennapjaiban. Miközben még mindig betegállományban volt, s folyamatosan végezte az One Brain tanfolyamatokat, oktatója kérésére, annak stúdiójában elkezdett dolgozni. "Igazából még csak négy tanfolyamon és Daniel Whiteside programján voltam túl, amikor az oktatóm megkért, hogy dolgozzam nála. Nagyon meglepődtem ezen, hiszen már volt számos végzett kineziológus, akik közül választhatott volna. Megkérdeztem, "miért pont én?" A válasz így hangzott, "azért, mert minden benned van, ami ehhez kell". Ezt azóta sem tudtam elfelejteni, hiszen akkori önbizalom-hiányos kis lelkivilágomnak ez hatalmas erőt adott. Onnantól kezdve két hónapon keresztül naponta 8-10-12 emberrel dolgoztam."

És ismét egy fordulópont? Hát igen. Az önállósodás korszaka következett, amely egy elsőre felismerhetetlen, fájdalmas formában jelent meg Ilona előtt. "Nagyon boldog voltam ebben az időszakban. Hatalmas sikerélményeim voltak, a sok embertől, akiknek segítettem pozitív visszajelzéseket kaptam, s továbbadva nevemet, egyre többen név szerint engem kerestek. Nem volt mellékes az sem, hogy a pénz, amit akkor kaptam a munkámért, biztosította számomra a további tanfolyamokon való részvétel lehetőségét. Rengeteget dolgoztam, nem voltam otthon még hétvégén sem. Nem tudtam elfáradni sem, mert életemben nem voltam soha ilyen lelkes. S jött a fájdalmas felismerés, hogy valamit biztosan nem jól csinálhattam, mert kezdtek elfogyni a klienseim, nem vehettem fel többet a telefonokat, tehát ami addig természetes volt, hogy írom be magamhoz a jelentkezőket, most ezt nem tehettem. Amint erre rájöttem, azonnal megkérdeztem oktatómat, mi történt. A válaszából végül is megértettem, hogy ez nem az én stúdióm, s bizony, ha ott mindenki engem keres, akkor azt nem mindenki tudja jó szemmel nézni. Emlékszem, ezen beszélgetés során kimondtam azt a mondatot, hogy "hiszen én nem akarom ezt tanítani", de abban a pillanatban megjelent bennem élesen és tisztán, "hogy ezt tanítanom kell". Furcsa volt, mert addig eszembe sem jutott. A már fentebb említett orosz természetgyógyászt - aki szintén ebben a stúdióban dolgozott - kérdeztem meg, hogy mondja már meg nekem, miért nem szeret engem az oktatóm. Mosolyogva nézett rám és csak annyit mondott: "Ha te magadtól nem veszed észre, hogy nem vállalod fel önmagad, s nem ott van a helyed, ahol vagy, akkor a külvilágban minden úgy rendeződik majd, hogy kapsz egy lökést, hogy észre vedd. "Ez a mondat felébresztett, s azóta is velem van, s azonnal tudtam mi a dolgom. Hálát éreztem az oktatóm iránt is a kétségbeesés helyett, mert így pár napon belül tudtam dönteni, s közöltem vele, hogy holnaptól már nem dolgozom nála. Kérdésére, hogy mit fogok csinálni, csak annyit válaszoltam, "ugyanezt, csak önállóan, otthon". Tiszta szívvel, jó érzésekkel hagytam el stúdióját."

Még az 1995-ös esztendőben december hónapban megkapta Ilona a One Brain nemzetközi oktatói oklevelét, s még ugyanebben a hónapban elkezdte tanítani kilenc lelkes hallgatójának. Az oktatásba kicsit félénken, de sokkal inkább nagy bátorsággal kezdett bele. A bátorságot az adta neki, hogy számot vetett önmagával, megvizsgálta, alkalmas-e az oktatásra. Megszámolta, hány klienssel dolgozott abban az évben, s az eredmény, miszerint több mint ezer embernek segített eredményesen addig, kielégítő és megnyugtató volt számára. Ebben az időszakban kellett eldöntenie azt is, hogy marad-e az eredeti munkahelyén, vagy kilép onnan.

Természetesen döntése már akkor megszületett tudattalanul, amikor az oktatást választotta, csak tudatosítania kellett önmagával. Ilona szemrebbenés nélkül háta mögött hagyott 22 évet, s egyetlen pillanatra sem bánta meg soha. "Még az sem zavart, hogy elestem a nyugdíjtól, amihez már csak három évet kellett volna dolgoznom, hogy megkaphassam. Teljes mértékben tudtam, hogy jól választottam. Úgy fogalmaztam meg akkoriban, ha a sorsom arról szól, hogy embereknek segítsek, akkor ebből meg is fogok tudni élni majd. Jól döntöttem, azóta már tudom."

Közben Ilona letette a magyar törvények által előirt egészségügyi, természetgyógyászati, valamint kineziológiai vizsgákat. Az élet ezt is igen izgalmassá tette számára. Furcsállotta, hogy abból kell vizsgáznia, amiből felkészíti hallgatóit, de elfogadta teljes mértékben, s egy olyan "élményben" volt része, mellyel együtt él azóta. Úgy emlegeti mindig, hogy azért kellett elmennie vizsgázni, hogy felboruljon a szék. "Én csak kíváncsi voltam, hogy ebben a játékban mi az én szerepem. Mindig féltem a vizsgáktól azelőtt,, de tudtam, hogy most a félelem fölösleges, hiszen mindent tudok, amiből vizsgáznom kell. Elmondhatom, hogy életemben először teljesen tudatos voltam arra, ami történik velem és körülöttem. Figyeltem, hogyan reagál a testem, mit csinálnak a vizsgáztatók, teljesen a jelen pillanatra tudtam figyelni. Az One Brain vizsga elméleti részén éppen túl voltam és felálltam az asztaltól, hogy bemutassam a gyakorlati részt. Egy háromlábú szék volt, amin ültem, s miközben vissza akartam tolni az asztal alá, felborult és hatalmasat csattant. Ez az a pillanat volt, amikor számomra eltűnt az idő, lelassult minden az érzékeim számára, s egyszerre érzékeltem a jelenlevőket, önmagamat, azt amit csinálok...

.... Ez az a pillanat, ami bármikor, amikor önmagammal vagyok jelen van. Ez az a pillanat, amiben mindig jelen vagyok. Ez az a pillanat, amikor nem vagyok. Majd jóval később, már az úton hazafelé próbáltam meg szavakkal kifejezni és megfogalmazni a történteket. A lényeg nem a szavakban rejlik, ezért nem is írok többet róla. Prózaibb része viszont segítségemre volt abban, hogy megfogalmazzam, mit is akarok valójában a továbbiakban. Megláttam a felborult széken keresztül, hogy senki és semmi nem tud segítséget adni nekünk problémáink megoldásában, csak egyedül önmagunk lehetünk tudatosak magunkra."

Ilona továbbra is tanította az One Brain módszert, majd 10 éven át nagy létszámú csoportokat indított folyamatosan. Jogot kapott az Amerikai Három az Egyben rendszer Igazgatóságától a haladó tanfolyamok oktatására is. De mindig azt hangoztatta, nem a módszer és a technika a lényeg, hanem az a tudás, ami azt működteti. Mindent megtett azért, hogy hallgatói megértsék ezt. reiki tanfolyamokat tartott hallgatói kérésére. "Az első reiki tanfolyamot 4-5 hallgatóm kérte, mondták, hogy hoznak magukkal egy-két embert. S amikor reggel érkeztek, csak néztem, hogy jönnek, jönnek, és még mindig jönnek, már nem volt több ülőhely, a szomszédból kértem székeket. 23 fővel indítottam. Később volt, hogy egy tanfolyamon 35 mestert is avattam. Így utólag hálás vagyok az energiáknak, s annak, hogy az emberek kíváncsiak voltak rá, mert ez adott nekem hatalmas teret a kibontakozásban, s hogy megtanuljam, hogyan adhatom át az embereknek belső tudásomat. Ebben az időszakomban nagyon érdekelt az élet előtti és utáni állapot, a halál kérdése. Nagyon mélyen beleástam magam ebbe is. Megtanultam, hogyan kell embereket előző életeikbe visszavezetni, s meg is tanítottam azoknak, akiket érdekelt. Előfordult, hogy 150 fős csoportnak tanítottam meg. Természetesen később megláttam azt is, hogy nincs jelentősége az ember szempontjából, játéknak lehet nagyszerű. Abba is hagytam az energiákkal való játszadozást, mivel láttam, hogy sok ember marad meg a csapdájában."

Eközben Ilona nagyon sokat dolgozott, volt olyan időszaka, amikor 150 kliense volt egyszerre. Eredményei szájról szájra terjedtek. Keresték nemcsak az ország, hanem a világ minden pontjáról. Két éven keresztül utazgatott Olaszországba, és segítette az olasz embereket is. Segített milliárdos, luxusban élő embereknek, kerékpáros sportolóknak, azok szponzorainak, gyártulajdonosoknak. "S eközben vettem észre, hogy egy gyermekkori álmom, amit nem tudtam megélni addig saját korlátaim miatt, az most itt van előttem, sétálgatok a tengerparton a pálmafák alatt."

Ezzel egy időben természetesen magánélete területén is változások voltak. Férjével gondjaik nem szűntek meg, s úgy döntött, ebben a témában is magába néz. "Három éven keresztül figyeltem magam, hogy a férjem milyen érzelmeket indít be bennem. Három év teljes önmagam megismerése. Három év, hogy felfedezzem teljes szabadságomat, amelyet csak egyedül én zártam le, én korlátoztam le magamban. Mivel ő még ezt nem értette, nem volt más választásom, mint elhagytam őt. Elváltunk. Elutaztam a föld másik oldalára, s egy fél évet a Hawaii szigeteken töltöttem. Ezt nem passzióból tettem, megjelent életemben egy férfi, akibe szerelmes lettem. Három évig hol itthon, hol a szigeteken éltem. Úgy fogalmaztam meg ezt az időszakomat is, hogy magamat tanultam. Ma is ott élhetnék, de nem választottam a "passzív semmittevést". Itt van dolgom Magyarországon. A volt férjem jelenleg is mellettem van, de éli ki-ki a saját életét."

1998-ban Karlowy Waryban elvégzett egy négy napos jobb agyféltekés rajztanfolyamot Ilona, egy amerikai oktatónál. A következő évben még kétszer megismételte azt. A programvezető engedélyével és biztatásával elkezdte Magyarországon elsőként tanítani. Ez a program is az emberről szól, önmagáról, amelyet Ilona egyedi módon az önmegismerés szellemében ad át az embereknek. "Nagyon hamar rájöttem, hogy a rajztanfolyam technikáinak elsajátítása közben segítségemmel mindenki felismerheti, hogyan gátolja magát a mindennapi tevékenységeiben. Így megszületett egy egyedi, különleges, izgalmas program, amelyet nagy érdeklődés kísér, s tartok folyamatosan. A rajztanfolyamokra eleinte előfordult, hogy a felnőttek hozták 7-10 éves gyermekeiket is. Gyorsan felismertem, hogy a gyermekeknek éppen fordítva kell tanítani mindent."

Ilona tehát kidolgozott egy teljesen egyedülálló, gyermekeknek szóló rajztanfolyamot is, amely több hónap alatt sajátítható el számukra. "Már negyedik éve dolgozom ezen a programon, s közben oktatókat is kiképeztem arra, hogy hogyan tanítsák a gyermekeket egy új látásmóddal."

Teljesen új életszemlélettel rendelkezik pedagógusoknak szóló Nyitni-kék programja, s az SQ Önismereti tréningje üzletembereknek, mely állítása szerint forradalmi áttörést eredményezhet úgy az oktatásban, mint az üzleti életben, így a magyar gazdaságban is. "Harmadik éve már, hogy egy vidéki város több óvodájában foglalkozom kb. 70 óvónővel, akik megélték azokat a változásokat a gyermekekkel, amiért a program készült. Az üzleti világ egyik kedvenc területem, szinte tevékenységem kezdete óta foglalkoztat. Eddig cégekkel dolgoztam együtt, most, önálló jelentkezok részére is elindítottam programot."

Az eltelt évek alatt a sok-sok emberrel való találkozása újabb és újabb, az emberben jelenlévő rejtett információk felfedezését, összefüggések megértését tette lehetővé Ilona számára. Megtalálta azokat a tudományokat, amelyek segítségével el tudja magyarázni, hogy hogyan kell másképpen gondolkodni, s hogyan kell másképpen látni az életet, az embernek önmagát, a másik embert, s a világot. S amelynek segítségével, aki rászánja magát, és érzi az elhívatottságot a változásra, képes megvalósítani álmait, vágyait, s Önmagát. Erre született meg egyedülálló ÉLET-Terápia programja.

"Nem én vezetem a terápiát, hanem maga az élet a terápia. Az ÉLET-Terápia híd Önmagadhoz, a program megmutatja, hogyan menj keresztül rajta."

Munkáját Ilona az utóbbi 10 évben háromszor hagyta abba, majd tudta újra kezdeni úgy, mintha abba sem hagyta volna. Több mint 15 ezer ember kereste meg ez idő alatt személyesen. Több száz tanfolyamot, tréninget, csoportos programot tartott, több ezer embernek. Hetedik éve nem használ semmilyen eszközt, semmilyen módszert, semmilyen technikát. Segít, hogy mindenki elengedhesse meglévő kapaszkodóit, de nem ad újakat senkinek. Az emberek mégis jöttek, s jönnek, megállíthatatlan lavinaként nem fogynak el soha, mert Ilona személyisége, tekintete mélyen hatol át azon a valóságon, amit mindenki megtalál magában vele való találkozása során.

A hivatalos honlapon , illetve a tudatos élet rovatunkban további részleteket olvashatnak a tanfolyamokról és programokról.

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!

Kapcsolódó írások:

Életterápia - Beszéljen helyettem a csend, a szeretet nyelve Ne csak éld az életed, hanem tudd, hogy éled az életed