Elveszett lelkek keresik egymást...

Vajon mi alapján választják ki az emberek azt a társat, aki mellett jól érzik magukat, akivel le szeretnék élni egész életüket?
_{2004.07.19 13:37, Forrás: ma.hu}

A mitológiában élő mese szerint Isten először megteremtette a lelkeket, ám azok túlságosan is nagyravágyók voltak, és az Úr haragjában kettéválasztotta őket. Azóta a lelkek fél-magukban bolyonganak a világban és keresik a másik felüket, csak így lehetnek teljesek. Ha a férfivá lett lélek rátalál arra a felére, amelyik a nőnek jutott, örökre boldogok lehetnek. Hogy a történetnek mennyi valós alapja van, ezt döntsék el a kutatók, ám az biztos, hogy nagyon sokszor érezzük azt akár már az első pillanatban is, mikor valakivel találkozunk: mintha régóta ismernénk egymást.

A párkeresés valójában tényleg nem szól másról, mint arról, hogy megtaláljuk a hozzánk illő lelki társat. Ez első ránézésre valóban nem tűnik bonyolultnak, csakhogy ezek az elveszett lelkek addig nem fogják megtalálni a másik felüket, amíg nem tudják, ők kik valójában. Tudatosan kell hát keresni, előre elhatározni, kire vágyunk? Nos, sok szempontból igen, bár nagyon sok olyan jellemző van, ami nem más, mint egyfajta családi, kulturális örökség. A társadalmi normák eleve meghatároznak bizonyos szabályokat, amely alapján néhány személyiségtípust eleve kizárunk a keresésből.

Kezdjük például a külsővel. Más számít szépnek egy afrikai törzsben, mást látunk szépnek, ha Ázsiában nőttünk fel és természetesen más a szépségideál, ha egy nyugati kultúrában keresgélünk. Nem mindegy, hogy lelkileg ki milyen tulajdonságokkal bír, van, ahol egy nőtől csupán azt várják el, hogy kedves és illedelmes legyen, másutt az a fontos, hogy ügyes háziasszony legyen. Ugyanígy a férfiakkal szemben is mások az elvárások: bizonyos társadalmi csoportokban a műveltség számít, másutt ennek semmi jelentősége, inkább a gyakorlati ismereteket és az erőnlétet tekintik pozitív tulajdonságnak.

Azt is érdekes megfigyelni, hogy sok esetben a választott erősen hasonlít az ellenkező nemű szülőre vagy testvérre, hisz kisgyermekkorban őket tekinti mindenki példaképnek, érthető, ha megközelítőleg ugyanazt a típust keressük később a párban is. A legtöbb belső konfliktus abból származik, amikor valaki túl sok személyből ragad ki egy-egy tulajdonságot, és ezekből gyúrja össze a tökéletes ideált: a valóságban csak ritkán fordul elő, hogy valakinek minden egyes apró tulajdonsága tökélyre lett fejlesztve, hol ez, hol az fog hibádzani. Aki viszont ezt nem ismeri fel és nem fogadja el, a párkeresés során sorozatos csalódásoknak lesz kitéve.

Jó tudni, hogy akárcsak a partner, mi sem vagyunk tökéletesek. Épp ezek a kis tökéletlenségek fogják viszont megmutatni azt az utat, amerre a lelki párt kell keresni, akár a puzzle-darabok, mi is úgy fogunk összepasszolni a végén. Persze az is előfordul, hogy egyszercsak észrevesszük: hiába passzol a forma, ha a szín eltér - ilyenkor jönnek a nagy szakítások. De elkeseredni sosem kell, hisz ilyenkor újabb és újabb kis hullámvonalak kerülnek elő a saját puzzle-darabunk széléből, és a következő alkalommal már szorosabb kapcsolódás lesz a másik féllel, mígnem egy folytonos önmegismerés után eljutunk odáig, hogy saját magunk felfedezése helyett elfogulatlanul tudunk a másik félre figyelni és az ő tulajdonságait sem egy rózsaszín ködfátyolon keresztül szemléljük.

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!

Kapcsolódó írások:

Miért nem örök a szerelem? A szerelem kémiája - Színek, illatok, hangulatok Szerelem, szerelem - A szerelem jellemvonásai Szenvedélybetegség és függőség: ez a szerelem? A szerelem iskolája: a Tantra A szerelmi kötés