Húsz éve halt meg Ingrid Bergman

Húsz éve, 1982. augusztus 29-én halt meg Ingrid Bergman svéd származású, háromszoros Oscar-díjas amerikai színésznő.
_{2002.08.27 12:27, Forrás: MTI}

1915. augusztus 29-én született Stockholmban. Német származású édesanyja kétévesen hagyta árván, apja, - akinek Stockholm belvárosában volt fényképészműterme - egy évtized múlva követte. Rokonok nevelték fel, de nem volt szegény. Öröksége lehetővé tette, hogy a Királyi Drámai Színház színésziskolájában tanuljon, itt végzett 1935-ben. Még ebben az évben megkapta első szerepét a Remete-híd grófja című filmben, amelyet a harmincas évek végéig további kilenc követett. Az igazi áttörést az 1939-ben készült Intermezzo jelentette, népszerű lett, Svédország egyik legnagyobb sztárja. A film eljutott Amerikába is, Bergman felkeltette David O. Selznick producer érdeklődését, aki még 1939-ben Hollywoodba hívta.

Első amerikai filmje - és egyben első angol nyelvű alakítása - az Intermezzo amerikai változata volt, amelyben az akkori idők egyik legnépszerűbb sztárjával, Leslie Howarddal játszott együtt. Bergman ezután aláírta a Selznick által ajánlott hétéves szerződést, s ezzel megszületett az 1940-es évek legnépszerűbb színésznője, aki friss, természetes északi szépségével teljesen elütött a hollywoodi filmcsillagoktól. Sikert sikerre halmozott, egyaránt imádta a közönség és a kritikusok, Greta Garbo méltó utódjának tartották.

Igazi mozisztárrá máig legnépszerűbb filmjében, a Casablancá-ban vált, Humphrey Bogart oldalán. A forgatás előtt egész sor befutott színésznővel készítettek próbafelvételt Ilsa szerepére, de az elvárásoknak egyik sem felelt meg. Bergman pozitív kisugárzása, Bogarttal való közös egymásra hangolódásuk eredményeként varázslatos párost alkottak, noha a korabeli pletykák szerint ki nem állhatták egymást. A Casablanca Hollywood egyik legnagyobb kasszasikere lett. Bergman a következő évben megkapta azt a szerepet, amire a legjobban vágyott: a regény írójának, Ernest Hemingway-nek az áldásával Pilart alakíthatta az Akiért a harang szól című filmben. Szerepéért Oscar-díjra jelölték, Hollywood összes filmstúdiója a kegyeiért versengett.

Első Oscar-díját, - s egyben a New York-i filmkritikusok díját is - 1944-ben a Gázláng című pszichothriller főszerepéért kapta. A Selznickkel kötött szerződés lejártával Bergman a szabadúszást választotta. Szerepkört is váltott, 1948-ban a Diadalív árnyékában című filmben Joan Madou-t, a prostituáltat játszotta. A filmet a közönség meglehetősen hidegen fogadta, sőt az ugyanebben az évben forgatott Szent Johanna címszerepe is csak mérsékelt elismerést hozott számára. Helyzetének újragondolására kényszerült.

1945-ben készült el Roberto Rossellini neorealista mesterműve, a Róma nyílt város. A film annyira magával ragadta Ingrid Bergmant, hogy levélben közölte a rendezővel: szeretne vele együtt dolgozni. 1949-ben Itáliába utazott, a következő évben pedig eljátszotta a Stromboli főszerepét.

A közös munka alatt a rendező és a női főszereplő egymásba szeretett, sőt Bergman gyermeket várt, mialatt házassága Peter Lindström svéd sebészorvossal még érvényben volt. A nemzetközi botrány nem maradt el. Válása után gyorsan összeházasodott Rossellinivel, de ártatlan imázsa sokat veszített a fényéből. Amerika sokáig nem bocsátott meg addig körülrajongott kedvencének: több mint hét évig csak Európában forgathatott. Ráadásul a Stromboli megbukott, össztüzet zúdítottak rá a kritikusok, és a közönség is bojkottálta.

Rossellinivel való hatéves együttműködésük során közösen létrehozott filmjeik közül egyik sem aratott osztatlan sikert, házasságuk megromlott, pénzügyi forrásaik elapadtak, nem sokkal ezután el is váltak. Bergman harmadik férje Lars Schmidt svéd származású színházi producer volt, akivel 1958-ban házasodtak össze. (Ingrid Bergman három házasságából négy gyermek született. Ikerleányai közül Isabella Rossellini szintén filmszínésznő, s hosszú évekig a Lancome illatszercég sikeres modellje volt.)

1956-ban már Párizsban filmezett, Jean Renoir Elena és a férfiak című vígjátékának a főszerepét játszotta. A közönség kegyeit ugyan nem tudta visszaszerezni, de a karrierje új lendületet vett. Kevés olyan formátumú sztár lehetett, mint ő, aki annyit szenvedett volna a hirtelen és sokáig tartó kegyvesztettségtől, és még kevesebben voltak, akik olyan figyelemre méltó körülmények között tértek vissza, mint 1957-ben ő, az Anastasia címszerepében, amelyért megkapta második Oscar-díját, a New York-i filmkritikusok díjával együtt. "Bűnei" hivatalosan is megbocsáttattak.

A filmezésen kívül ezután fellépett színházakban, sőt próbálkozott a televízióval is. Nagy sikert aratott mint Hedda Gabler (Párizs, 1962), valamint az Egy hónap falun (London, 1965), és a Ne váljunk el (New York, 1975) című darabok főszerepében. Filmszerepeit a hatvanas években már erősen megválogatta, ehhez az évtizedhez három kimagasló alakítása fűződik: Paula a Szereti ön Brahmsot? című filmben (1961), Claire Zachanassian (Az öreg hölgy látogatása, 1964), valamint a vénkisasszony fogorvos-asszisztensnő a Kaktusz virága című vígjátékban.

Harmadik Oscar-díját 1974-ben kapta a Gyilkosság az Orient Expresszen című krimiben nyújtott epizódalakításáért. 1978-ban visszatért Svédországba s elvállalta az Őszi szonáta egyik szerepét. Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor a legendás rendezővel, Ingmar Bergmannal együtt dolgozott. A hetvenes évek végétől egészsége megromlott. 1982-ben még be tudta fejezni az Egy asszony, akit Goldának hívtak című televíziós filmet, amelyben Izrael volt miniszterelnök-asszonyát, Golda Meirt alakította. Utolsó szakmai elismerésként Emmy-díjat kapott ezért. Éveken keresztül próbált megküzdeni a szörnyű betegséggel, a rákkal. Pár hónappal a halála előtt azt mondta: "Egyre kevesebb időm van hátra, de minden nap győzelem számomra, amikor küzdelemre hívom a rákot, és túlélem". Pontosan a 67. születésnapján hunyt el, Londonban.
<

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!