Világvége

Egy eltűnt nép, amely nem hagyott maga után senkit

Hatezer éves csontokból nyert DNS alapján egy olyan embercsoportot azonosítottak a mai Kolumbia területén, amely egyetlen ismert ősi vagy ma élő populációval sem mutat leszármazási kapcsolatot. Nem haltak ki hirtelen - a génállományuk tűnt el nyomtalanul.

_{2026.09.26 16:45}_ma.hu

Kinyomtatom

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

A Bogotá fölötti magasfennsík, az Altiplano Cundiboyacense átlagosan 2600 méteres magasságban fekszik a kolumbiai Andok keleti hegyláncában. Vadászó-gyűjtögető csoportok már a késő pleisztocén óta éltek itt. Egy nemzetközi kutatócsoport ezekről az emberekről készítette el Kolumbia első valaha publikált ősi emberi genomjait.

A tübingeni egyetem és a bogotái Nemzeti Egyetem kutatói 21 egyén csontjaiból és fogaiból nyertek ki genomszintű adatot, öt régészeti lelőhelyről. A minták közel hatezer évet fognak át: a legfiatalabbak alig 500 évesek, vagyis közvetlenül a spanyol hódítás előttről származnak. A legidősebbek a Bogotától északra fekvő Checua lelőhelyről kerültek elő, mintegy 3000 méteres magasságból.

Az eredményt 2025 májusában közölte a Science Advances.

Egy ág, amelyről nem öröklődött

A checuai, prekeramikus vadászó-gyűjtögető emberek genetikailag egy korábban ismeretlen, bazális ághoz tartoznak, amely a dél-amerikai populációk legelső szétválásából ered.

A lényeg azonban nem ez, hanem az, ami hiányzik. Ezek az emberek nem mutatnak kimutatható genetikai azonosságot sem későbbi ősi, sem ma élő dél-amerikai népességhez. Az észak-amerikai ősi csoportokhoz sem fűzi őket megkülönböztethető rokonság. Vagyis: az ág létezett, aztán véget ért.

Ez Dél-Amerikában szokatlan. A kontinens több régiójában éppen az erős genetikai folytonosság a jellemző: a mai őslakos népesség levezethető a több ezer évvel korábban ott élőkből. Az Altiplano esetében nem.

A tanulmányban nem szereplő szakértő, Andre Luiz Campelo dos Santos, a Florida Atlantic University régésze úgy fogalmazott: ez váratlan, mert eddig nem feltételezték, hogy Dél-Amerikában létezhetne még egy ilyen külön leszármazási vonal.

Ami a helyükre lépett

Nagyjából kétezer évvel ezelőtt a helyi genetikai ősiség lecserélődött. Közép-Amerikából érkező népesség vette át a helyét, amely a Herrera nevű kerámiakomplexumhoz köthető – vagyis a genetikai váltás együtt járt egy technológiai és kulturális váltással is.

Ez az új génállomány ezután végig fennmaradt, a Muisca-koron keresztül is. A Muisca-időszak nagyjából 1200 évvel ezelőtt kezdődött az Altiplanón, és a 16. századi spanyol gyarmati uralom kiépüléséig tartott – közben jelentős kulturális átalakulásokkal, de a népesség genetikai összetételének nagyobb törése nélkül.

Itt jön a tanulmány másik érdekes megfigyelése. A kétezer évnél fiatalabb altiplanói egyének genetikailag közelebb állnak a Panama-földszoroson élő csibcsa nyelvű közösségekhez, mint a mai kolumbiai őslakosokhoz.

Ez első hallásra ellentmondásos. A kutatók magyarázata az, hogy a csibcsa eredetű génállomány a későbbi vándorlások és keveredések során felhígult a mai Kolumbia területén, miközben a földszoroson viszonylag koncentráltan megmaradt. Feltehetően ugyanez a kétezer évvel ezelőtti bevándorlás hozta magával a csibcsa nyelveket is a mai Kolumbia területére.

Miért fontos ez a terület

Az Isztmo-kolumbiai régió – nagyjából a hondurasi partvidéktől az észak-kolumbiai Andokig – azért kulcsfontosságú, mert egyszerre szárazföldi híd Észak- és Dél-Amerika között, és három nagy kulturális régió, Mezoamerika, Amazónia és az Andok találkozási pontja.

A háttér, amelybe ez a lelet illeszkedik, nagy vonalakban ismert. A nem sarkvidéki amerikai őslakosok őspopulációja kelet-ázsiai és szibériai csoportok keveredéséből származik, valahol Északkelet-Ázsiában, még húszezer évvel ezelőtt előtt. Miután ez a népesség elérte Észak-Amerikát, nagyjából 16 ezer évvel ezelőtt két ágra vált szét: az északi és a déli amerikai őslakos vonalra.

A déli vonalból több leszármazási ág indult tovább dél felé. Az egyik az 1968-ban Montanában megtalált, 12 700 éves Anzick-1 nevű gyermek genomjához köthető, aki a Clovis-kultúrához tartozott, és aki rokonságban áll Észak-, Közép- és Dél-Amerika mai őslakosaival. Egy másik ág a kaliforniai Csatorna-szigetek egykori lakóihoz köthető, és a Közép-Andokban mutatható ki.

A checuai vadászó-gyűjtögetők ebbe a családfába illeszkednek, de a saját águkról nem vezet tovább út.

Amit még nem tudunk

A kutatás nem ad választ arra, hogy mi történt ezekkel az emberekkel. A genetikai eltűnés önmagában nem jelent kihalást: elképzelhető, hogy szétszóródtak és annyira felhígultak a környező népességben, hogy a jelük kimutathatatlanná vált. Erre azonban egyelőre nincs bizonyíték.

A szerzők maguk jelölik ki a következő lépést: a szomszédos, ősi genomika szempontjából még feltáratlan területek – Nyugat-Kolumbia, Nyugat-Venezuela és Ecuador – adatai nélkül nem lehet pontosabban meghatározni a Dél-Amerikába irányuló vándorlások időzítését és forrásait.

Egy dolgot érdemes végül pontosan érteni, mert a téma sajtóvisszhangja gyakran túlfeszíti. Nem arról van szó, hogy ezeknek az embereknek a DNS-e semmilyen más emberével nem egyezik – ilyen nincs. Arról van szó, hogy a jelenlegi mintákból nem mutatható ki olyan ősi vagy mai népesség, amely tőlük származna. Ez a különbség a genetikában lényeges: nem a rokonság hiánya, hanem a leszármazás nyomának hiánya.

Kezdőlap