Már nem csak pusztai látványosság a gulya

Visszanyerte becsületét a magyar szürke marha

Hortobágy délibábos ege alatt ismét hallani a legelésző gulya vezérbikájának kolompját. A már-már kivesző fajta napjainkban reneszánszát éli, hála genetikai anyaga megmentőinek és a korszerű táplálkozási elvek terjedésének.

2009.03.03 11:19MTI
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

Naponta szűkül a Föld faunája és flórája a Földön, az azonban ritkaság, hogy egy közönséges, egykor szinte minden vidéki kisgazdaságban tartott háziállatból mutatóba se maradjon. A múlt század hatvanas éveiben mégis csaknem kihalt az ősi magyar szürke marha. A tehenek száma pár százra csökkent, s mellettük csak néhány öreg bika maradt életben.

Úgy tűnt, hogy már el is késtek magyar mezőgazdaság akkori vezetőt a döntéssel: meg kell menteni a szürke marhát az utókornak. Csakhogy kiderült: a híres állatnemesítő, dr. Bodó Imre a kifejezett tiltás ellenére folytatta a szürke marha tenyésztését, s volt néhány fiatal bikája is. Lényegében ők jelentik a mai - immár közel tízezresre tehető - állomány őseit. Nagy utat tett meg a történelmi Magyarország területén még 13 milliós létszámot produkáló magyar szürke marha, míg a kihalás szélére került. (Ám hozzá is volt szokva a nagy utakhoz, hiszen a 17. század óta lábon hajtották a német és olasz vásárokra.)

Eredetéről viták folynak. Az az álláspont, hogy Árpád apánk népe a jószágot mai állapotában hozta volna be a Kárpát medencébe, túlhaladottnak bizonyult. Ugyan a Feszty körképen igavonóként szerepel a magyar szürke, de a honfoglalás korához mégis csak közelebb álló krónikák ábrázolásában kifejezetten kis testű szarvasmarhák láthatók. Ezekből, illetve a később hazánk területére került jószágokból tenyésztették ki eleink a hatalmasra növő, impozáns szarvakat növesztő magyar szürkét.

Diadalútja akkor kezdődött, amikor a magyar kereskedők felismerték: a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban megnőtt az igény a friss húsra. Ez abban a korban csak úgy volt kielégíthető, ha magukat az állatokat, s nem a húst szállítják külországokba. E szállításnak akkoriban a leginkább kézenfekvő módja az volt, hogy egész gulyákat hajtottak el a német és olasz piacokra.

Ezt a túrát viszont csak a pusztai rideg tartás során kifejlődött és megedződött magyar szürke marha bírhatta ki. A 17. századtól kezdve olykor több ezres létszámú állatállományt utaztattak így - lábon - Magyarországot, Ausztriát átszelve több héten át a német és észak-olaszországi vásárokba. Nürnbergben - akkori szóhasználattal élve: Noribergában - még szobrot is állítottak a magyar szürke marhának. Az egyik szállítmány ugyanis éppen egy éhínség kellős közepén érkezett meg a városba, megmentve ezzel a lakosságot az éhhaláltól.

A szobor felirata szerint az ércből készült jószág az egyetlen ökör, amely sohasem volt bika. A hatalmas és igen értékes szállítmányokat felfegyverzett marcona hajtók kísérték, hiszen az akkori zűrzavaros viszonyok közepette rablóbandák fenyegették a hússzállítmányokat. A hajtó elnevezésből alakulhatott ki a hajdú szó, amely már kifejezetten fegyveres férfiakat jelentett, akik a Bocskai-szabadságharcban a fejedelem katonaságát adták. Ezért Bocskai István letelepítette, és kiváltságokkal halmozta el őket. E települések lettek a hajdúvárosok.

Ekkora állat- és embersereglethez komoly - mai szóval élve - infrastruktúra is szükségeltetett, s ez létre is jött. Az utat csárdák láncolata kísérte, amelyek két itatás közötti idő alatt voltak elérhetők. Környezetükben megfelelő legelők is rendelkezésre álltak, ahol a jószág is táplálkozott, míg a csárdában kísérőik tették ugyanezt.

Mi az, ami alkalmassá tette ezeket az állatokat a több ezer kilométer megtételére? Erre egyetlen szó a válasz: a rideg tartás. A szürke marha télen-nyáron a pusztai (hortobágyi, kiskunsági) legelőkön tartózkodott, s legelte a gyepet. Még a havas, zúzmarás füvet is elropogtatta, csak a leghidegebb időkben éjszakáztak a nádszövetű oldallal bíró, ám fedetlen cserényben. Amikor nyáron kisült a legelő, a pusztán belül is nagy távolságokat tettek meg az élelem keresésére.

A rideg körülmények között aztán úgy megedződtek, hogy a nyári, őszi hajtásokat kevés veszteséggel bírták ki. A technika fejlődése azonban véget vetett a magyar szürke marha diadalútjának. Gyorsabb lett a szállítás, nem kellett lábon hajtani a húsnak valót. Kisebb lett a gyepterület, mert az intenzív mezőgazdaság számára egyre nagyobb területeket szántottak fel. Az új állatfajták intenzívebb takarmányozással, a korábbinál gyorsabban produkáltak nagyobb húsmennyiségeket. Fokozatosan beszűkült a magyar szürke marha piaca. A 19. század végén néhány aszályos évben sok jószág pusztult éhen, tulajdonosaik a szarvasmarha tenyésztés kevésbé kockázatos módját választották, ahhoz illő fajtákkal.

Ezt a folyamatot teljesítette be az 1950-es évekbeli irányváltás, amely intenzifikálta a mezőgazdaságot, s feleslegesnek minősítette a rideg marha tartást.

A hagyományok azonban erősebbnek bizonyultak, mint ezek a tendenciák. A nemzeti parkok megalakulása pedig megkívánta, hogy azokban a hagyományos paraszti életet a hagyományos állatfajtákkal együtt reprezentálják. (Ismert, hogy első nemzeti parkunk, a hortobágyi is a kultúrtáj kategóriájában kapta meg a címet, tehát fenn kellett tartania azokat az emberi tevékenységeket is, amelyek évszázadok óta jellemezték.)

Később az intenzív állattenyésztés veszélyeinek (például a kerge marha kórnak) a felismerése adott új lendületet a tenyésztésnek. Teret hódítottak a biológiailag tiszta állatok termékei, a biotej, biohús, a szakemberek hamar rájöttek, milyen irányba kell vinni az állattenyésztést. Hiszen a szürke marha nem találkozik vegyszerekkel, egész évben természetes füvet legel, távol a civilizáció ártalmaitól. Táplálkozástudorok kimutatták azt is, hogy a sokmozgásos természetes élet során felnövekedett állat húsa nem zsíros és kevés koleszterint tartalmaz. Ezek további távlatokat nyitottak a fajta piacképességének is.

Így mára új lendületet kapott a tenyésztés, főleg azokon a helyeken, ahol erre alkalmas területű füves legelő áll rendelkezésre. Hogy ne alakuljanak ki beltenyészetek, minden ilyen gazdaság évente rendez bikaárverést, amelyen például a hortobágyi állomány tenyészállatai a Dunántúlra kerülnek, s fordítva. Korunkhoz illően pedig minden lehetséges eszközzel reklámozzák az állatot. 2007-ben például Budapesten vonultak fel az ország legjobb tenyésztői, bemutatva a legszebb bikákat és teheneket.

Legutóbb pedig egy szabadkai születésű magyar fotográfus, Radisics Milán műveiből készült kiállítás népszerűsítette ezt a nemes fajtát.

Kapcsolódó írások:

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.