Miért fáj ennyire?

Elhagyott, ezt hogy élem túl?

A szakítás fájdalmát senki nem úszhatja meg, de nem mindegy, hogyan gyászolunk. Görcs a gyomorban, állandó rettegés, hogy megpillantjuk őt valaki mással, sírás lefekvés előtt és felébredés után, folyamatos panaszkodás.

2008.07.25 14:30rtlbulvar.hu
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

Szakítás után ezek az események fészkelik be magukat mindennapjainkba, és nem tudjuk, mikor lesz vége annak a hatalmas, maró fájdalomnak, amit a szerelmünk elvesztése okoz. Vajon túl lehet ezen esni sérülések nélkül? Nem. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk minél kevesebb sebbel megúszni az elválás fájdalmát. 

– A szakítás fázisait, az érzéseket meg kell élni, hogy végül „kigyógyuljunk” belőle, nem lehet előle elmenekülni. Ilyenkor ugyanúgy lezajlik a gyászfolyamat, mint egy szeretett személy elvesztésekor – mondta el Dr. Sebestyén Tamás, pszichológus. 

A gyászfolyamat öt szakaszból áll. Először nem hisszük el, hogy vége van a kapcsolatnak, egyszerűen nem akarunk róla tudomást venni. Ezután magunkba süppedünk, depresszióba esünk, és elkezdünk agresszíven viselkedni. Ebben a fázisban még a másikat okoljuk mindenért, képtelenek vagyunk tisztán látni a helyzetet. 

A friss szakítás után a barátok gyakran akarnak kimozdítani otthonról, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás ebben a szakaszban. Nem véletlenül válik terhessé az unszolás, ilyenkor ugyanis hagyni kell, hogy rágódjunk a problémánkon. Amikor ez lecseng, magunkban keressük a hibákat, befelé kezdünk el támadni, míg el nem jutunk arra a pontra, amikor már képesek vagyunk elfogadni a szakítás tényét. Innen pedig egyenes út vezet a továbblépés felé. 

– Sok esetben több évbe kerül, mire feldolgozza valaki a szakítást. Általában az egy-öt évig tartó szerelmek elvesztéséből fél év-egy év alatt lehet „felépülni”. Nem szabad külső kapcsolatot használni arra, hogy minél hamarabb túllépjünk a veszteségen, mert ilyenkor nem látunk tisztán, nem beszélve arról, hogy olyan embert bánthatunk meg vele, aki semmiről nem tehet. Ezeket a viszonyokat nevezik „kihúzó” kapcsolatoknak. 

Hamar bele lehet keveredni egy ilyen kötelékbe, mert az a bizonyos másik személy szeretettel, óvással vesz körül minket, amire megtört lelkünknek éppen a legnagyobb szüksége van. De ha lezajlott a gyász, bizony arra ébredünk: mit keres ő mellettem? Nem hozzám való, nem is érzek iránta semmit. De akkor már a féltő és óvó társ szerelembe esett, ragaszkodik és fájdalmat fogunk neki okozni. 

Dr. Sebestyén Tamás szerint igenis sírni, szenvedni kell, át kell élni a fájdalmat szakítás után. Egyedül azonban nehezen esünk túl ezen az időszakon, szükség van egy barátra vagy családtagra, akinek a vállán sírhatunk, és mindaddig meg kell osztani vele a gondolatainkat, amíg meg nem unja. Nehéz meghúzni a határvonalat. 

Beszélhetünk több embernek is az érzéseinkről, hogy még jobban kiadjuk magunkból a keserűséget, de az „össze-vissza panaszkodásnak” vannak veszélyei is. A hallottakat ugyanis továbbadhatják – leginkább torzítva –, és talán az ex fülébe is eljut a panaszáradat. Ez pedig további konfliktusok forrása lehet.

Kapcsolódó írások:

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.