Polgárháborító rendőrterror - diktaturológia kezdőknek és haladóknak

Az utca és a kormány, a jobb és a bal terrorja közé szorulva két tűz között találta magát a civil társadalom. Közben úgy tett, mintha nem tudná miért és hogyan került ilyen lehetetlen helyzetbe. Pedig leginkább neki, azaz nekünk kéne tudnunk. A cikk egy meglehetősen bonyolult szituáció átfogó elemzésére és a kiút megfogalmazására vállalkozik. Tájkép csata közben.
_{2006.10.27 11:59, Forrás: Kardos Gábor, ma.hu}

Túlkapás vagy terror?

Egyre kevésbé vicces ahogy a régi Kádár-kori viccek újra aktualizálódnak. Például az, hogy szólásszabadság van, csak szólás utáni nincs. Bár ma inkább úgy mondhatnánk, hogy gyülekezési szabadság van, csak gyülekezés utáni nincs. Ennek a fele se tréfa, úgyhogy jobb alaposan végiggondolni és levonni a szükséges konzekvenciákat.

Ha egy jogállamban előre bejelentett békés tüntetés résztvevőit azonosító jelvény nélküli rendőrruhás alakok minden látható ok nélkül, szakszerűtlen módon és szabálytalanul lerohanják, a tömeget fejmagaságban kilőtt könnygáz gránátokkal és gumilövedékekkel oszlatják, akkor teljes joggal és minden rosszhiszeműség nélkül csak azt feltételezhetjük, hogy rendőrnek öltözött és félfasiszta milíciaként fellépő huligánok jól szervezett terrorakcióját látjuk. (Már amennyiben nem valamilyen diktatúráról forgatnak filmet a környéken.) Egyet semmiképpen sem feltételezhet jóhiszeműen a jogkövető magyar állampolgár, hogy a köztársaság rendőrségének akcióját látja. Ilyen esetben nemhogy nem kötelessége engedelmeskedni, de alkotmányos kötelessége az illetékes rendőri, illetve terrorelhárító szerveket haladéktalanul értesíteni. A milicisták valódi rendőri akciót imitáló hangos felszólításai sem változtatnak a lényegen, hiszen a békés tüntetőknek joguk van részt venni bejelentett demonstrációjukon, ahol minden jel szerint a rendőri beavatkozás volt illegális, azoknak nem volt ott keresnivalójuk.

Tudjuk, hogy a szervezett bűnözés gyakran hajt végre álrendőrökkel különböző akciókat. Ez ugyan minden korábbinál szervezettebbnek tűnhetett, de mégis csupán látszatra (ruházatuk és járműveik feliratozása, külső megjelenése tekintetében) lehettek rendőrök, akik megjelentek, a köztársaság rendőrségének azonosítására alkalmas lényeges ismérveknek nem felelt meg fellépésük, valamint lényeges külső azonosítók is hiányoztak. Mint ismeretes, az álrendőröket többnyire pont arról lehet felismerni, hogy nincs azonosító jelvényük. Ezeknek meg az arcukat is símaszk takarta, mint igazi terroristákét.

Következésképpen az illegális akcióban bántalmazott személyeket nemhogy felelősségre vonni nem lehet, hogy nem tettek eleget a hangos felszólításnak, de jelentős kártérítés illeti meg őket és helyettük a félfasiszta milíciaként fellépőket, illetve vezetőiket, főként pedig az akció értelmi szerzőjét kell a törvény teljes szigorával felelősségre vonni a történtekért.

Amennyiben például egy bíróság azt feltételezi, hogy ilyen egy rendőri akció a Magyar Köztársaságban és a jogkövető állampolgárnak minden ilyen esetben engedelmeskednie kell, azzal a bíróság saját függetlensége és alkotmányos legitimitása felett mond ítéletet. Az már vérbíróság. Mivel jogállamban ilyen rendőri intézkedés nem lehetséges, ezért valami mást láttunk. Ebben az esetben nem rendőrségről, hanem milíciáról kell beszélnünk. A közvéleményt szándékosan manipuláló félelemkeltés latin neve pedig terror. A kérdéses akció tehát terrorakció volt.

Hogyan válhat egy demokrácia szinte észrevétlenül diktatúrává?

Miért fontos mindezt következetesen végiggondolni és kitartani igazunk mellett? Mert ha egyszer tömegesen realitásnak tekintjük és ezzel elfogadjuk a ránk kényszerített rémálmot, akkor utána valóban abban kell élnünk, attól a pillanattól tényleg az lesz a realitás. A rémálom ilyen kollektív megvalósulása minden diktatúra alapja és lényegi kiindulópontja. Amikor egy társadalomban a demokratikus közrendhez ily módon végsőkig ragaszkodó embert (jelen esetben például e cikk szerzőjét) félbolondnak tartják és minden további nélkül elfogadják a fasizálódás realitását, az mentálisan már diktatúra.

Történelmi válsághelyzetekben a legdöntőbb tényező az, hogy mit tartunk realitásnak és minek nem fogadjuk el a lehetőségét sem. Egy demokráciában jogunk van rémálomnak tartani és visszautasítani mindazt, amit egy diktatúra realitásként kényszerít ránk. Ez a döntő különbség és ezért tűnik néha szinte észrevehetetlennek az átmenet a demokráciából a diktatúrába, mert oly törékeny és jobbára csak szellemileg megfogható a különbség a valóságos és a látszatdemokrácia között. Mégis mindig különbséget lehet tenni és 56 példája pontosan azt mutatja, hogy sohasem kell realitásként elfogadni a diktatúra által diktált rémálmot, a félelem rendszerét. Mert csak az fél, aki valóságosnak tartja és elfogadja a rémálmot. A demokrata bibói ismérve, hogy nem fél. Az ő rendje és rendszere a bizalom realitására épül, nem a félelemére. Ugyan nem szokás idézni a kontextust, de Bibó kifejezetten a forradalom kapcsán mondta, hogy demokratának lenni annyi tesz mint nem félni. A demokrata azért nem fél többek közt a rendőrruhás milicistáktól sem, mert nem hajlandó rémálomban élni.

Mégis mi történt és ki a felelős?

Különös katarzison mentünk keresztül. Most végre mindenki láthatta, milyen rendszerben élünk, a demokrácia látszatai mögötti hatalom nyers valóságát, igazi természetét. Az események hatására egyre többen vannak és egyre aktívabbak azok, akiknél a pártpolitikai kettős látás elmúlt, vagy legalábbis múlófélben van és ma már viszonylag tisztán látják, hogy csak egy ország van, mégpedig nyakig abban a slamasztikában, amibe a kétpártrendszer csődje juttatta. 56-ban is válságos volt a helyzet, nyílt diktatúrával kellett farkasszemet nézni, de megvolt a közös akarat és világraszóló teljesítményt nyújtott az ország. És most? Még az állítólag demokratikus rendszer által elvben biztosított jogokkal és lehetőségekkel sem élünk. Mi civilek (vagy populárisabban a nép) éppúgy nem élünk demokratikus jogainkkal és nem teszünk eleget legelemibb politikai kötelességeinknek, ahogy képviselőink. Ezért nyújtunk ilyen szánalmas képet az országról önmagunk és a világ előtt. Ilyen hozzáállással akkor is válságban lennénk, vagy hamar válságba kerülnénk, ha a gazdasági feltételek amúgy kedvezőek lennének.

Nem a "politikai elit" nem él önrendelkezési jogával, hanem mi, civilek. Az istenadta, istenverte nép. Ujjal mutogatunk azokra, akiket mi hagytunk elfajulni, mi hagytuk, hogy durván visszaéljenek választóik felhatalmazásával és a visszaéléseik lelepleződése után is hatalmon maradjanak. Mi hagytuk, tehát a mi felelősségünk mindaz, ami most történik. Nemcsak a vezetők viselkedtek úgy mintha a politikai felelősség fogalmát sem ismernék, hanem a nép, a civil társadalom sem ismeri politikai felelősségét. Illetve nem gyakorolja, ami lényegében ugyanaz. Szó sincs itt a hatalmukkal és mandátumukkal visszaélők felmentéséről, csupán arról, hogy miért nem történik meg az a változás, amit egyébként a nagy többség szeretne - mégsem tett érte gyakorlatilag semmit egészen a mai napig. Azonban 2006 október 23 e tekintetben fordulatot jelent. Immár nem két párt vagy két világnézet áll egymással szemben, hanem -megint egyszer- a hatalom és a nép. Hatalom alatt a "politikai osztályt" (marxista terminussal az uralkodó osztályt), nép alatt pedig a civil társadalmat érthetjük.

A kétpártrendszer csődje és ennek kimenetele

A kérdés egyszerű: egyáltalán mire jó a jelenlegi kétpártrendszer? Túl azon, hogy tragikus mértékben és teljesen fölöslegesen megosztja a társadalmat, még a gazdasági és politikai stabilitás minimumát sem volt képes biztosítani. Bár fő feladata a közrend biztosítása lenne, erre nemhogy nem képes, de épp a kétpártrendszer fenyegeti leginkább a közrendet. Mivel tehát a kétpártrendszer csődöt mondott, itt a történelmi lehetőség egy valódi rendszerváltásra, egy valóban plurális demokrácia megteremtésére. A civil társadalmon múlik. Rajtunk. A népszavazás elsősorban ennek megvalósításával jelenthetne megoldást és nem a kormányprogram elutasításával, az ellenzék hatalomra segítése érdekében.

Ki a felelős a szélsőjobb előretöréséért?
- Egy álvita tényleges háttere

Nézzünk már szembe kicsit a tényekkel! Ha csak a szélsőjobb foglal nyíltan állást közügyekben és csak a szélsőjobb lép fel politizáló "civil" közösségként, ha csak ők követelik nyilvánosan az alkotmányos rendet biztosítani képtelen parlament feloszlatását, a politikai osztály felelősségre vonását, a civil kontroll intézményesítését, új választásokat és valódi rendszerváltást, ha csak ők tiltakoznak nyilvánosan a rendőri erőszak ellen, ha csak ők tüntetnek mindaz ellen, amit mi is felháborítónak tartunk, az nem rájuk nézve szégyen, hanem ránk, illetve mindazokra, akik nem teszik ezt saját nézeteik és a civil társadalom képviseletében. Ebben az esetben tulajdonképpen saját elfojtott rossz lelkiismeretünket tartjuk "szélsőjobbnak" és valójában saját szélsőséges politikai felelőtlenségünket ítéljük el mint "szélsőjobbot".

A magyar szélsőjobb ugyanakkor semmivel sem rosszabb mint más országokban és még mostani példátlan konjunktúrája idején sem tűnik a tábora sokkal nagyobbnak mint máshol. Milyen gyáva, korlátolt és felelőtlen dolog minduntalan arra hivatkozni, hogy mi azért nem megyünk az utcára, mert már ott van a szélsőjobb, amivel ugyanúgy átengedjük nekik a terepet és szabad kezet adunk nekik a civil társadalom utcai érdekképviseletére, ahogyan a képviselők esetében is tesszük. Aztán tovább panaszkodunk, hogy csak ők vannak ott - mivelhogy mi nem mentünk ki. Mert ha kimennénk, mi civilek pár százezren, akkor a szélsőségesek rögtön eltűnnének a civilek tömegében. Észre se vennék őket a nyugati tévések, akiket azért küldenek ide, hogy dokumentálják a szélsőjobb előretörését nálunk. Erkölcsi és szellemi restségünk jele mindez és azonnal láthatjuk drámai következményeit a közéletben. Pontosan ilyen lesz a közélet, amikor kivonul belőle a civil társadalom és csak a "politikai elitnek" nevezett oligarchia meg a szélsőségesek maradnak. Ilyen az, amikor jófejségnek tartjuk, hogy mi nem politizálunk, csinálják csak helyettünk ők. Mikor pedig pont fordítva kéne. Azonban a történelemben mégsem dőlhetünk hátra, mintha csak valami izgalmas filmet néznénk, mert ez itt valóban velünk történik, az egész társadalommal.

A neohorthysta karhatalmi módszerekről

Tényleg, mikor is volt utoljára kis hazánkban kardlapozás? A Kádár rezsim még ügyelt arra, hogy a horthysta csendőröket idéző lovasrendőrséget ne vesse be, de a globális piacdiktatúra mai régensét ilyen csekélységek már láthatóan nem foglalkoztatják. Vagy beszéljünk arról, miért példátlan Európában a gumilövedékes tömegoszlatás, ami még a mostaninál sokkal durvább szituációkban sem fordul elő. Beszéljünk arról, miért csak a harmadik világ durvább diktatúráiban lehetséges az, ami demokráciákban elképzelhetetlen műhiba, illetve rendőri túlkapás, hogy egy bejelentett, békés demonstrációról távozókat ilyen extrém eszközök alkalmazásával oszlatják szét és fejmagasságban lövik a könnygázgránátokat, ami súlyos, akár halálos sérüléseket is okozhat. Már több fórumon idézték egy német szakértő véleményét, aki szerint ilyen eszközöket és így legfeljebb Srí Lankán és a harmadik világ legkevésbé demokratikus rendszereiben használnak a kormánymilíciák. Gergényi a már földre került emberek bántalmazásáról, hogy egy rohamban "ki kibe botlik bele, az a hibakeresés csimborasszója". Érdemes megnézni a képeket ezekről a rendőri "botlásokról" (http://www.hirtv.net/filmek/061023komm2).

Gergényi persze elégedett volt saját döntéseivel és azok végrehajtásával, ami -ha lehet- még aggasztóbb, mert ebből kiderül, mennyire nincs fogalma arról, hogy nézne ki egy demokráciában a valóban bejelentetlen demonstrációkkal szembeni rendőri fellépés. Persze, tudhatjuk, hogy hazudik, hiszen tagadta, hogy rendőrei viperát használnának, amiről pedig számos fotó és filmfelvétel készült (http://index.hu/politika/belfold/1025znstht/). Az Embervadászat a Nyugatinál című riportban már szeptemberben is leírtam, hogyan rántott rám viperát az egyik rendőrnek öltözött smasszer a "szabad ország" kitételre, nem mellesleg egy sajtóigazolvány felmutatása után. Gergényi tehát hazudik. Ő is. Ez pedig azért kínos, mert momentán ő irányítja a karhatalmat Pesten. Azért mond néha igazat is, leginkább elszólások formájában. Például, amikor a lábmagasság helyett fejmagasságban kilőtt könnygázgránátokra azt mondta: ""harci helyzetben nem lehet millimétereket számítani". Kérdés: mit ért harci helyzet alatt? Gergényi szerint polgárháború van? A főrendőri elszólásban említett "harci helyzetben" és a hangszórós milicisták által hivatkozási alapként emlegetett "műveleti területen" a hatályos törvények szerint a rendőrségnek sincs semmi keresnivalója, mert az már katonai kompetencia. Ma este egy békés tüntetőtől a Vértanúk terén öt rendőr elvette a zászlót, korábban több esetben megtaposták a tüntetők zászlóit. Ez klasszikus példája a jelképes hadizsákmánynak, illetve az ellenség megalázásának, ami megint arra vall, hogy polgárháborúsdit játszik a karhatalom és kifejezetten politikai rendőrségként lép fel.

Bár horthysta rendőrséget megszégyenítő erőszakkal léptek fel, a parlament ezzel kapcsolatban sem működik: az emberi jogi, rendészeti és nemzetbiztonsági bizottságok együttes ülése a kormánypárti képviselők és rendőri vezetőik kivonulásával kudarcba fulladt. Nem mellesleg: vajon van, aki még komolyan azt gondolja ebben az országban, hogy az őszödi botrány óta a kormány és az ellenzék napi 24 órában nem hatalmi harccal, hanem a csőd szélére került ország megmentésével foglalkozik? Ebben összegződik a képviseleti demokrácia hatalmon levő rendszerének totális csődje és ezért nem elég a kormányfő lemondása a válság megoldására. Magát a csődöt mondott rendszert kell szanálni és egy működőképessel felcserélni. Ehhez nyilván nem elég a parlamenti ellenzék kormányra kerülését célzó népszavazás, hanem kifejezetten rendszerváltó népszavazásra van szükség, mert ez az egyetlen békés lehetőség a válság tartós megoldására és a magyar demokrácia intézményrendszerét illetően egyértelműen megrendült közbizalom helyreállítására. Ugyanakkor a rendvédelmi szerveknél teljes átalakításra van szükség, hogy ilyen, a magyar rendőrség történetének legsötétebb napjait, leginkább a fasiszta csendőrséget idéző akciók lehetőségét is egyszer s mindenkorra ki lehessen zárni.

Rákosiék rendőrfőkapitánya nem lövetett a tömegbe...

Persze az más, az igazi diktatúra volt, nem ilyen mézes-mázas, demokratikusss. De mégis, csak az összehasonlítás kedvéért: 56-ban Kopácsi Sándor volt Budapest rendőrfőkapitánya, akit 1952-ben a legkeményebb Rákosi-rendszerben neveztek ki erre a posztra, de a poznani események után a honvédség és a rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. Gergényi, akit (Kádár után szabadon) demokratikus pártkoalícijónk és kórmányunk nevezett ki ugyanarra a posztra, most jóval kevesebbért is gumilövedékkel lövet, mégpedig bejelentett békés tüntetésről távozó emberekre. Vagy folytassuk az összehasonlítást azzal, hogy ki volt és hogyan viselkedett 56-ban az ország miniszterelnöke, aki (nem mellesleg) 53-ban szovjet nyomásra lett miniszterelnök? Mi derül ki ha hozzá mérjük a mostanit, akit immár demokratikusabban is megválasztottak és bizalmat is szavaztatott magának a parlamentben? Nem, Nagy Imre emlékét mégsem kéne egy számára ilyen megalázó összehasonlítással beszennyezni. Legyen annyi elég, hogy ők hősökként tudtak helytállni, pedig egy diktatúra nevezte ki őket posztjukra, míg mai, állítólag demokratikusan választott utódaik mintha sokkal kicsinyesebb hatalmár módon és sokkal inkább diktatórikusan járnának el, még eszközeik tekintetében is. Hogy van ez? Akkor mit nevezünk diktatúrának és milyen kritériumok alapján?

	[1/2]
1. oldal 2. oldal

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!