Százötven éve halt meg Wellington herceg

Százötven éve, 1852. szeptember 14-én halt meg Arthur Wellesley angol hadvezér, politikus, Wellington hercege, a waterlooi csatában Napóleon legyőzője, később brit miniszterelnök.
_{2002.09.13 00:25, Forrás: MTI}

1769. május 1-jén született Dublinban, Mornington első earljének fiaként. A tanulás iránt különösebb érdeklődést nem mutatott, így szülei a katonai pályára adták "szegény Arthurt". Etonban és a franciaországi Angers katonai akadémiáján tanult, 18 évesen zászlósként lépett a hadseregbe. Hamarosan az írországi kormányzó szárnysegédje lett, és bekerült az ír alsóházba. Miután sikertelenül próbált vagyonos feleséget szerezni vagy jövedelmező civil állást találni, örömmel indult 1796-ban ezredével Indiába. A majszuri háborúban bátyja, Wellesley vikomtja főparancsnoksága alatt hadosztályparancsnok lett, legyőzte a Maratha Szövetséget, és ő diktálta a Szindiával és a berati rádzsával kötött békét. Sikereiért III. György király 1804-ben lovagi címet adományozott neki, igaz, nagy ellenfele, Napóleon később csak "szipoj tábornokként" emlegette.

Angliába hazatérve képviselő, majd az írországi ügyek titkára lett, 1806-ban megnősült. Kormánytagként is a hadseregben maradt, részt vett a napóleoni kontinentális zárlat megtörésére és a dán flotta megszerzésére indított sikeres akcióban.

Amikor 1808-ban a portugálok felkeltek Napóleon ellen, Wellingtont küldték támogatásukra. Bár csak 10 ezer fővel érkezett Portugáliába, Lisszabonnál mégis legyőzte Junot francia tábornokot. A következő évben fényes győzelmet aratott Oportó mellett és benyomult Spanyolországba. A talaverai ütközetben Bonaparte József király fölött diadalmaskodott, de Madridot nem tudta elfoglalni, sőt vissza kellett vonulnia. Lisszabon közelében megvédte erődített állásait, majd 1812-ben ismét támadásba lendült, Salamancánál "40 perc alatt győzött le 40 ezer franciát" s bevonult Madridba.

1813-ban Vittoriánál ismét megfutamította a franciákat, akiket 1814 elején kivert Ibériából, sőt behatolt Franciaországba és elfoglalta Toulouse-t is. Ekkor már vikomt, márki és herceg, tábornagy, a Térdszalagrend lovagja volt. Az utolsó ibériai csatát 1814 áprilisában vívta - Napóleon akkor már lemondott, de a hír még nem ért el a hadszíntérre. Hazatérte után kapta a Wellington hercege címet, félmillió fontot a nemzet ajándékaként, és élete végéig helye volt a Lordok Házában. A párizsi béke után brit követ lett a Bourbonok mellett, 1815-ben Anglia megbízottjaként részt vett a bécsi kongresszuson.

A tanácskozás még nem fejezte be munkáját, amikor 1815. március 1-jén Napóleon megszökött Elba szigetéről és partra szállt Franciaországban. Az ellene felvonuló brit-porosz-holland seregek főparancsnokává Wellingtont nevezték ki. A hadjárat az 1815. június 18-i waterloo-i csatában dőlt el, ahol Napóleon 72 ezer embere állt a 68 ezer fős angol sereggel szemben. Az egész nap tartó véres harcot végül a porosz Blücher pihent csapatainak megérkezése változtatta a szövetségesek számára győzelemmé. A világtörténelem egyik leghíresebb csatájában a franciák 29 ezer, az angolok és poroszok 22 ezer embert vesztettek, és megsemmisült Napóleon híres gárdája is. A császár négy nap múlva végleg lemondott, legyőzőjét hősként ünnepelték. Wellington hatalmas jutalmakat, számos külföldi rangot és kitüntetést kapott - ő azonban már torkig volt a háborúval, s azért fohászkodott, ne kelljen többször hadakoznia.

A szövetségesek őt nevezték ki az Észak-Franciaországot három évre megszálló csapatok parancsnokává. E tisztség birtokában Castlereagh külügyminiszterrel együtt sikerült megakadályoznia, hogy a győztesek megcsonkítsák vagy gazdaságilag teljesen legyengítsék Franciaországot. 1822-ben szerepet vállalt Lord Liverpool kormányában. 1827-ben az angol haderő főparancsnokává nevezték ki, e tisztségében 1842-ben élethossziglan megerősítették.

1828 januárjában állott egy tory kormány élére. Jóllehet ő maga személy szerint ellenezte, politikai szükségszerűségből, az írországi helyzetre való tekintettel elfogadta és keresztülvitte a katolikusok emancipációját. Amikor IV. György király nem akarta a törvényt szentesíteni, Wellington lemondással fenyegetőzve bírta rá az aláírásra. 1830-ban a romló gazdasági helyzet nyomán kirobbant zavargások, a parlamenti reformok ügyében elfoglalt hajthatatlan álláspontja és a reformokat pártoló új uralkodó, IV. Vilmos trónra lépése miatt helyzete tarthatatlanná vált. 1830. november 2-án leszavazták a parlamentben, kormánya megbukott.

A népszerűtlenné vált Wellingtont legjobban az keserítette el, hogy a Liverpool-Manchester vasútvonal megnyitásakor kifütyülte a közönség. Ez okból a vasútnak is ellensége volt, később azonban megbarátkozott vele, mert kisebb vagyont keresett vasúti részvények adásvételével. Amikor 1834-ben IV. Vilmos ismét őt kérte fel kormányalakításra, a 65 éves herceg szokatlan önmérséklettel nemet mondott, de elvállalta a külügyi államtitkári, majd később a tárca nélküli miniszteri posztot.

1846-ban visszavonult a politikától, tanácsait halálig minden párt kikérte. 1852. szeptember 14-én vidéki kastélyában szélütés végzett vele. Pompás állami temetést kapott, holtteste a Szent Pál székesegyházban Nelson admirális mellé került. Jóllehet Wellington soha nem ápolta "imázsát", már életében több szobrot emeltek a tiszteletére, halála után pedig valóságos legendává vált.

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!