Világirodalom és könyvkiadás a Kádár korszakban

Mindazt, ami a közelmúlt része, ismernünk kell. Mindannyiunknak, akik átéltük, de főleg azoknak a fiataloknak, akik számára a közelmúlt nem élő tapasztalat.
_{2003.03.26 08:48, Forrás: MR}

Barth István a Kádár-korszakban az Európa Kiadónál dolgozott, ma is az irodalom a munkája, s most könyvet írt a közelmúlt kultúrpolitikájáról.

Én az Európa Könyvkiadóban kezdtem el dolgozni és máig nem tudok mást mondani mint azt, hogy életem legboldogabb korszaka volt, remek könyveket tudtunk kiadni, fontosnak éreztük a munkánkat. - mondta az író.

Ahogy azt Illyés mondja, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, tehát mindenben benne volt a Kádár-korszak. A könyvem részben arról szól, hogy ebben a hihetetlenül átpolitizált, átideologizált rendszerben, ahol mindennek a harmadik, hetedik, tizenharmadik jelentését kellett keresni, mert gyanakvás ülte meg az egészet, ennek ellenére hogy tudott megszületni egy olyan világirodalomi könyvkiadás, de nem kéne a világirodalmi könyvkiadásra szorítkoznunk, mert a tudományos könyvkiadás is nagyszerű volt. - tette hozzá Barth.

Akkor csinálták meg a nagy szótárakat, a nagy lexikonokat, ez a magyar könyvkiadás, aminek a produktumai megtekinthetők a könyvtárakban. Korszakai voltak ennek is, nem volt egységes, voltak hűvösebb és langyosabb korszakai ennek az általános jégkorszaknak. Ez a rendszer kitűzte maga elé, hogy a teljes világirodalmat kvázi a saját előzményének, a saját szocialista előzményének tekinti, mint ahogy a világtörténelem is logikusan kicsúcsosodott a nagy októberi szocialista forradalomban, ugyanígy a világirodalomnak valamilyen módon logikus kicsúcsosodása volt Asajev Távol Moszkvától című regénye. - fejtette ki az író.

Ebben az ideológiai hálóban kellett elhelyezni a világirodalmat. Ebben voltak haladók, meg nem haladók, kapitalisták, meg szocialisták. Ha valaki haladónak volt minősíthető, és már akkor sem tudta senki, hogy mi az a haladó, vagy mi az a nem haladó, mi végül is csak azt gondoltuk, hogy vannak jó könyvek, meg nem jó könyvek.

A jó könyvekre azt mondtuk, hogy haladó. Kvóták is voltak, nem csak papírkontingensek, hanem kvóták is, elvárták a könyvkiadótól, hogy mennyi szovjet könyvet jelentessen meg, illetve, mennyi NDK regényt jelentessen meg és amikor az NDK-val megszorult a kiadó, akkor egy könnyű kézmozdulattal Thomas Mann-t, az NDK-ba sorolta. Goethéből NDK klasszikus lett, végtére is Weimar NDK-ban volt, Goethe németül írt, az NDK-ban németül beszélnek, hát hogy ne volna az.

Évekig kaidatlan könyvek

Konkrétan emlékszem, Beckett-kötetre, amely évekig várta a jó sorát, hogy végre megjelenhessen. Aztán emlékszem olyan esetekre, amikor egy ilyen haditanácsot kellett tartani a könyvkiadóban, és minden lektornak el kellett olvasni a könyvet és eskü alatt nyilatkozni arról, hogy igen, ez egy vállalható, jó könyv és akkor írásbeli nyilatkozatot tettünk, alá kellett írnunk a dossziét, hogy az igazgató csak akkor engedélyezte annak a könyvnek a kiadását. - mondta Barth.

Malamud: Lakók című regényéről van szó különben, hát nagyon el kéne olvasni azokat a régi lektori jelentéseket, hogy megértsem, miért is volt az a nagy izgalom. Nagyon jó könyv egyébként, de ez nem volt kérdés, hogy a könyv jó, vagy nem jó, a kérdés az volt, hogy ezt a könyvet ki lehet-e adni, lehet, vagy nem lehet. Malamud-ot szerettük, kedvenc szerzőink közé tartozott, a magyar közönség is nagyon kedvelte, persze, vele is előfordult az, hogy valamelyik regényébe olyan célzásokat tett, vagy a főszereplője olyat mondott, amit nálunk még egy amerikai író főszereplője sem mondhatott ki.

Mondjuk, bírálta a Szovjetuniót. Volt néhány olyan tabu, amin nem lehetett átlépni és egy másik tabu volt, egy másik áthághatatlan tabu, röviden a munkásmozgalom árulói, tehát mondjuk Arthur Köstler, aki valamikor kommunista párttag volt, aztán történt ami történt és írt, amit írt. Arthur Köstlerről szó nem lehetett. Köstler valahogy nem értette meg ezt a dolgot és küldözgetett nekünk.

Szerintem már ma sem hiszi el senki, főleg teljesen feledésbe merült az a hivatali apparátus, amelyik ezt működtette és a nem létező cenzúra hogyan működött mégis hibátlanul és tökéletesen, mert nem volt cenzúra hivatal, ahol egy pecsételő ember ült volna, aki rátette a pecsétjét a kéziratra, de nem is volt rá szükség. A rendszer úgy volt megcsinálva, hogy mindazonáltal kiszűrt mindent. Az a finom háló, amelyiket megszőttek és ami a minisztériumtól le a szedőtermekig terjedt, és ami mindent felfogott, mindenről tudtak, mindenen rajta tartották a kezüket és ehhez gazdasági eszközök voltak kiépítve.

Mindenki elfelejtette azt az elképesztő dolgot, így utólag elmondva magam is megdöbbenek, hogy a mai magyar szocialista műveket 80 fillérért nyomta a nyomda ívenként, a skála túlsó végén a mai tőkés műveket, tehát amit az emberek szerettek megvásárolni, azt meg ha jól emlékszem, 1 forint 80 fillérért. Ennek az volt a célja, hogy az egyik legyen drága, a másik meg legyen annál olcsóbb. És nagyon büszkék voltak rá, hogy ilyen kvázi közgazdasági eszközökkel tudnak beépíteni az ideológiai irányításba. - fejezte be az író.

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!