Egy szőlőfürt étvágygerjesztő lehet

Sokat számít a dizájnos tálalás

A monda szerint a görögök festett szőlőfürtjei olyan élethűek voltak, hogy a madarakat is megtévesztették. Manapság semmit sem ér egy szakácskönyv étvágygerjesztő fotók nélkül, ahogy az ételen is sokat dob a dizájnos tálalás.

2010.10.11 09:08ma.hu
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

Az ókorban sem volt ez nagyon másképp, csak akkor a falra és a padlóra festették az ínycsiklandó ételképeket.

Étellift című sorozatunkban ezúttal az ételábrázolás művészetének nyomába eredtünk. A jóképű ételtől jön csak meg igazán az étvágy! Tudták ezt az ókori népek is. Már a hellenizmus korában szem- és nyelvkápráztató kompozíciók kerültek a tálakra.

Noha vizuális emlék vajmi kevés maradt, a történetírók leírásai alapján mégis színes képet alkothatunk az ókori lakomák híres fogásairól és készítőikről.

Euphrónnak köszönhetően tudjuk, milyen tökéletesen sütötte a tengeri halat a rodoszi Aegisz, a Khiosz szigetén lakó Néreusz utánozhatatlan fűszeres angolnaleveséről pedig dicshimnuszokat olvashattunk.

Emellett ismerjük Nikomédész bithüniai király főszakácsának történetét, aki hal alakúra vágott, fűszeres sült répát tálalt fel úgy, hogy az asztaltársaság észre sem vette, nem tengeri ételt eszik.

Noha még írott munkája sem maradt az utókorra, tudunk a szürakuszai Akhesztratoszról, aki az akkor ismert világot bejárva összegyűjtött minden híres receptet.

És persze ott van Petronius Satyriconja, amelyben magyarul is kimerítően olvashatunk Trimalchio látványos lakomájáról.

A görög padlóról enni lehetett

Ételképeink viszont ebből a korból nincsenek. Azaz valamifélék mégis vannak. Egyrészt gyakran díszítették a paloták falait olyan csendéletek, amelyek az étkezések alapanyagait mutatták be. Az idősebb Pliniustól tudjuk, hogy a görög festők egymással versengve alkottak képeket, amelyeken a természeti tárgyakat a lehető legélethűbben igyekeztek ábrázolni. Akkoriban úgy érezték, hogy ez művészetük fokmérője. Közülük is kiemelkedik Zeuxisz, aki olyan remekül képezte le a valóságot egy szőlőfürt falra festésekor, hogy az ókori monda szerint még a madarakat is megtévesztette: csipegetni próbálták a szemeket.

A Kr. előtti 3. és 2. században jelent meg az aszaratosz oikosz (felsöpretlen padló) műfaja leginkább a Pergamonban élt Szószosz munkái nyomán. Ő padlómozaikokon ábrázolta a dúsan terített asztalokról lehulló ételmaradékokat.

Volt ennek valamiféle szakrális üzenete (ahogy évezredekig magának az étkezéseknek is), mégis leginkább a ház gazdájának vagyoni helyzetét fejezte ki azzal, hogy drága gyümölcsöket, húsrészeket és tengeri állatokat formázott meg a színes kövecskékből a felkért művész. Ugyancsak a házigazda jómódúságát volt hivatott jelezni a xéniafestészet, ahol már komolyabb gasztronómiai kompozíciók is létrejöhettek.

Ezeken a faliképeken a vendégeknek adott ajándékokat (gyümölcskosarak, ételek gazdag ezüstneműkön, edénykészletek) örökítették meg, bemutatva a házigazda vendégszeretetét vagy kifinomult ízlését.

Mindebből sajnos alig maradt fenn napjainkra valami.

Caravaggio műve

A bogarak is az asztalra kerültek

Néhány az ételfestészet szempontjából csendesebb évszázad után a kései középkor Európájának két részén is látványos fellendülésnek indult az élelmiszerek ábrázolása.

Egyrészt a cinquecento végének Rómájában, és pár évtized múlva további olasz városokban, másrészt a 16. században jelentős gazdasági hatalommal és egyre növekvő számú polgársággal bíró flamand területeken.

Az alapanyagokban dúskáló piaci és konyhai képek mellett (ókori hatásokról tanúskodva) megjelentek az asztali gyümölcskompozíciók, ahol az elsőre befogadható – a buja formáknak köszönhetően erotikus – látvány mögött, mindig valami fennkölt vallásos üzenetet is hordozott a kép.

Jó példa erre Caravaggio két gyümölcskosara (a híres milánói képtárban, a Pinacoteca Ambrosianában található festmény és az emmauszi lakomát ábrázoló kép részlete): az elsőre gyönyörű gyümölcsök néhol férgesek, barnulásnak indultak, ami a földi élet mulandóságát jelképezi, az alma az eredendő bűn, a szőlő az oltáriszentség szimbólumaként jelenik meg, míg a gránátalma az újjászületés jelképe.

A Caravaggiót követő Pensionante del Saraceniként (a szaracénok szállóvendégeként) emlegetett festőművész Gyümölcscsendélet borospalackkal című munkáján a magukat lágy fényben, kihívó színekkel és hasadékokkal kellető gyümölcsök néhol már rothadásnak indultak, és az asztalra kerülő két rovar is a földi lét hiábavalóságát jelképezi.

Floris van Dyck festménye

Citrommal és borssal tálalt buja osztriga

Ugyanilyen erős jelképi rendszerrel bírnak a 17. században új műfajként megjelenő és kimondottan terített asztalt ábrázoló németalföldi csendéletek is.

Floris van Dyck festményén például (a haarlemi Frans Hals Múzeumban őrzött csendélet) Jézusra utal az első látásra csupán a protestánsok nagyböjti ételeként megjelenő sajt, szenvedéseire a felé szegeződő kés vagy a keresztfát idéző dióhéjak.

A szőlő, a bor és a kenyér pedig könnyen értelmezhető módon az oltáriszentség szimbóluma. A korszak más festőinél megjelenik még a hal mint Krisztus, a homár mint a feltámadás jelképe, és egyre több helyen a bogarak testesítik meg a Gonoszt. A mai szemmel nehezebben megfejthető jelképek mellett olyan egyszerű utalások is fellelhetők a kor művészeinél, mint az asztalon felejtett zsebóra (elmúlás) vagy a citrommal és borssal tálalt osztriga (bujaság).

Az idővel egyre nagyobb pompával megfestett képeken sorra tűnnek fel a megrendelők anyagi helyzetét tükrözni hivatott luxuscikkek: a drága étkészletek, a különleges tengeri alapanyagok, félig hámozott trópusi gyümölcsök.

Ételmaradékok reinkarnációja A barokkban olyannyira kedvelt terített asztal motívuma az elkövetkező korszakokban ugyan kiment a divatból, de a 19. és 20. század újult figyelemmel fordult feléje.

A korszak legtöbb festőjének a jelképes tartalom mellett inkább a látvány, illetve annak egyéni, illuzionisztikus kellékek nélküli leképezése ragadta meg a fantáziáját. A tárgyak valós képétől egyre elvontabb megfogalmazásokkal a konyhai és asztali tárgyak, az élelmiszerek új szimbólumokká váltak.

A különféle izmusok csendéleteinek újra és újra felbukkanó szereplői a gyümölcsök, a húsok, a kések és tálak vagy az egészen egyszerű tojás.

A világháborúk után a pop-art is szívesen nyúl vissza a terített asztal témájához, leginkább a tömegtermelésben megjelenő élelmiszerek szerepeltetésével.

A téma végtelen megközelítési módjai közül emeljük ki önkényesen Daniel Spoerri 1959-ben keltezett alkotását, a Kép-csapdát (Mathias Fels Galéria), amelyen a mindennapok korábban élettel teli tárgyai között ételmaradékok is helyet kapnak (akárcsak az ókori görögöknél), az élet megélt, szép pillanataira emlékeztetve a szemlélődőt.

Forrás: bistrobazaar.blogspot.com

Kapcsolódó írások:

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a ma.hu network nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.