Happy Mami

Jónak lenni - annyira igyekszünk...

Annyira szeretnénk jónak érezni magunkat. Annyira szeretnénk, ha szeretnének és jónak találnának minket mások. És annyira imádjuk meghatározni, hogy mit jelent jónak lenni. És közben elfelejtünk azok lenni, akik valójában vagyunk...

2018.06.21 09:38ma.hu

 Már gyerekként tudtuk, hogy jónak kell lenni. A jóságról minden velünk kapcsolatban álló felnőttnek megvoltak a nézőpontjai. Megszületett egy kép arról, hogy milyen egy jó gyerek: illedelmes, jól tanul, tisztelettudó, kedves és önzetlen, szófogadó stb.

Sokszor összezavarodtunk, mert mást jelentett a kedvesség az anyukánknak, mint a tanárunknak vagy a nagynéninek. Mást jelentett tisztelettudónak lenni a szomszédnak és a nagymamánknak. Gyakran tapasztaltuk, hogy amiért valaki megdicsért minket, az másnak nem tetszett, és teljesen összezavarodtunk. Például a szüleink büszkék voltak ránk, mert mindig jó jegyeket hoztunk haza, az osztálytársaink pedig strébernek tartottak vagy nyámnyilának, mert nem tartottunk velük csínytevésekben.

Hol van az igazság? Hogy lehet elérni, hogy mindenki jónak tartson minket?

Lehet ezt tesztelgetni, lehet minden közösségben az adott elvárások szerint élni, igyekezni, hogy azoknak megfeleljünk. Lehet álarcokat felvenni, és otthon eljátszani a jókislányt, a haverokkal meg vadulni. Lehet a családunkban a mindig türelmes, bájos anyának lenni, miközben magányos óráinkban azon gondolkozunk, vajon elég jók vagyunk-e. Mindent lehet...

De érdemes??? Érdemes álarcokat húzni? Érdemes akarni mások nézőpontjai és elvárásai szerint élni?

Mindig törekedtem rá, hogy jó legyek. Az én nézőpontjaim a jóságról azok voltak: segíteni másoknak, kedvesnek lenni másokhoz, illedelmesnek lenni, türelmesnek lenni, támogatni másokat abban, hogy jó életük legyen. Ezért mindent meg is tettem... Csakhogy az én nézőpontom szerint mindezek mást jelentettek, mint mások nézőpontjai szerint. Így lettem például más valóságában irányításmániás, aki mindig meg akarja határozni hogy másnak mi a jó.

És az a helyzet, hogy ez igaz is. Mindig tudtam, hogy másnak mi a jó. Az én valóságom szerint. És foggal-körömmel meg is akartam győzni arról, hogy ez a helyes, tegye ezt. Az én érzékelésem szerint jó voltam, hiszen segíteni akartam. A másik érzékelése szerint rossz voltam, mert nem hagytam szabadon élni.

Mi az igazság?

NINCS IGAZSÁG:

Mindenkinek a saját valósága van, és ez marha gyakran teljesen összeegyeztethetetlen a másik valóságával. És ez így teljesen rendben is van.

Jó ideje azon vagyok, hogy elengedjem a meghatározásaimat önmagammal és a világgal szemben. Nem akarom meghatározni, mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó, mi a rossz. Egyszerűen csak azt keresni, kutatni, hogy mi okoz nekem/nekünk örömöt.
Mivel lehetek hozzájárulás önmagam és a láányom életéhez?
Kik lehetnek hozzájárulás a mi életünkhöz és mi az övékéhez?

Azt kell mondjam, hogy szabad vagyok. Mindig lehet szabadabbnak és bolodgabbnak lenni, de most épp annyira vagyok szabad, amivel örömteli hétköznapokat teremthetek magunknak. És ez nekem nagyon jó! Ellenben van, aki szerint önző vagyok...

Mi az igazság? Önző vagyok, vagy szabad? Egoista vagyok, vagy boldog ember?

Ki tudja....

És mi van, ha ennek semmi jelentősége nincs? Mi van, ha teljesen mást jelent a szabadság és a boldogság, mint amit most érzékelni vagyok képes?

De szerintem a legfontosabb kérdés, hogy van-e mindennek jelentősége? Van-e a JÓSÁGNAK jelentősége? Vagy egyszerűen csak az van, hogy könnyedén és örömtelien akarok élni, bármit is jelentsen ez... Nevetni akarok. Játszani akarok. Rámosolyogni emberekre anélkül, hogy attól félnék, hibbantnak néznek. Mert tejesen mindegy kell hogy legyen, mit gondol más rólam. Nem érdekel, mert az az ő kivetítése.

Tegyük fel, hogy elkezdek táncolni egy játszótéren, miközben a lányom hintázik. Jön két ember. Az egyik azt gondolja magában: "Ez igen, milyen jófej nő, de laza, szívesen meginnék vele valamit, tetszik az energiája."
A másik azt gondolja: "Jézusom, ez egy őrült, hogy lehet ilyet csinálni?"
És még persze van jó néhány opció....

Én közben látom az arcukat... Az egyikén a mosolyt, a másikén a döbbenetet, vagy épp a lesajnálást. És mindkettő hat rám, ha megengedem. És ennek függvényében vagy még inkább feldobott állapotba kerülök, vagy elszégyellem magam, és hazajövünk.

Vagyis az a helyzet, hogy nem jövök haza. Mert pont nem érdekel, ha valaki szerint őrült vagyok. :D
Érdekes nézőpontként tekintek rá, és felismerem, hogy a másik energia hív. Annak az embernek az energiája, aki legszívesebben velem együtt táncolna, hintázna, nevetne. Én azt akarom, tehát oda összpontosítom a figyelmemet, és nem arra, aki szerint ez nem JÓ.

A megfelelési kényszer egy roppant fárasztó dolog. Konkrétan szanatórimba lehet kerülni tőle. Nálunk Burn outnak hívják a jelenséget. Na ezt biztosan nem akarom. Helyette inkább önmagamat választom, Tetszik, tetszik, nem tetszik, nem tetszik. Merthogy onnantól kezdve, hogy önmagamat választom, nem fordítok energiát arra, hogy bárkit is bántsak. Csak arra fordítok energiát, akivel egy rezgésszinten vagyok. Akivel lehet bulizni, örülni, játszani, vagy éppen konstruktívan arról dumálni, hogy miként lehet ez ennél is jobb? Mi kellene ahhoz, hogy még könnyedebben átengedjem magamon mások ítéleteit, és még ritkábban ítélkezzek magam fölött.

Számomra ezt jelenti jónak lenni ma. Holnap pedig lehet, hogy valami teljesen mást. Nyitva hagyom a kérdést. :)

Csodás napot!
Enikő

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a ma.hu network nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.