Zsebkendőt előkészíteni

Kázmér és Huba - egy képregény és egy barátság utolsó fejezete

A halála előtti percekben Kázmér még utoljára elbeszélget öreg barátjával, Hubával.

_{2014.09.07 07:30ma.hu}

Kinyomtatom

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

– Kázmér? Kázmér kedvesem?
A sötétségben Kázmér hallotta Rozi hangját, az asszonyét, akivel már 53 éve éltek boldog házasságban. Nagy erőfeszítéssel kinyitotta szemét. Hihetetlenül nehéz volt és olyan sok erőt elvett. Lassacskán fény váltotta fel a sötétséget, és a látása is kitisztult. Ágyának lábánál állt a felesége.
Kázmér megnedvesítette ajkait és rekedten így szólt:
– Meg… sikerült meg… találnod?
– Igen, drágám – mondta Rozi szomorú mosollyal az ajkán. – A padláson volt.
Rozi benyúlt hatalmas táskájába és elővette a puha, narancssárga tigrist. Kázmér elnevette magát. Olyan rég volt már. Túl rég.
– Kimostam neked – mondta kicsit remegő hangon Rozi és letette a plüsstigrist a férje mellé.
– Köszönöm Rozi – mondta Kázmér.
Néhány pillanatig Kázmér oldalra hajtott fejjel csendben nosztalgiázva nézte a tigrist.
– Drágám – mondta utóbb. – Nem lenne baj, ha kicsit kettesben maradnék Hubával? Sok megbeszélnivalónk van.
– Persze – mondta Rozi. – Lemegyek és eszem valamit a büfében. Hamarosan visszajövök.
Rozi megcsókolta férje homlokát és elindult kifelé. Egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal Kázmér megragadta a karját. Szeretetteljesen magához húzta feleségét és szenvedélyes csókot váltottak.
– Szeretlek – mondta neki.
– Én is szeretlek téged – mondta Rozi, majd csendben elhagyta a szobát. Kázmér látta, hogy könnyek patakzanak a szeméből, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.

Kázmér ekkor odafordult legrégebbi, legkedvesebb barátjához.
– Hello Huba. Ezer éve, nem igaz, öreg haver?
Huba már nem plüssfigura volt, hanem az a hatalmas szőrös tigris, akire Kázmér emlékezett.
– Bizony ám, Kázmér - válaszolta a nagymacska.
– Semmit nem változtál - mondta Kázmér.
– Te viszont nagyon is sokat - mondta Huba szomorúan.
Kázmér felnevetett.
– Tényleg? Észre sem vettem.
Hosszú csönd következett, a steril kórházi szobában csak a falióra ketyegése hallatszott.

– Szóval... feleségül vetted Rozit - mondta végül mosolyogva Huba. – Mindig tudtam, hogy tetszik neked.
– Ó, fogd be! - mondta hatalmas mosollyal arcán Kázmér.
– Mesélj el mindent, amiről lemaradtam. Szeretném tudni, mi mindent csináltál - mondta izgatottan Huba.
És Kázmér mindent elmesélt. Hogy miként szerettek egymásba Rozival a gimnáziumban, és hogy az egyetem elvégzése után rögtön összeházasodtak. Hogy három gyerekük és négy unokájuk van, és, hogy a Spiff kapitány az évtized legnépszerűbb sci-fi regénye lett, és még sok minden mást is. Miután elmesélte életét, ismét nehéz csend telepedett rájuk.
– Tudod... többször is felkerestelek a padláson - mondta Kázmér.
– Tudom.
– De nem láttalak. Csak egy plüssállatot. Kázmér hangja elcsuklott és a bánat könnyei öntötték el szemét.
– Felnőttél pajti - mondta Huba.
Kázmér zokogva ölelte meg barátját.
– Annyira sajnálom! Annyira sajnálom, hogy megszegtem az ígéretemet! Megígértem, hogy sosem növök fel és örökké együtt leszünk!
Huba megsimogatta azt a kevés hajat, amit az idő Kázmér fején meghagyott.
– Nem szegted meg.

– Ezt hogy érted?
– Mindig együtt voltunk… álmainkban.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Huba?
– Igen, öreg haver?
– Annyira boldog vagyok, hogy így láthatlak… még egyszer utoljára…
– Én is Kázmér. Én is.

– Drágám? - Rozi hangja az ajtón kívülről érkezett.
– Igen szívem? - válaszolt Kázmér.
– Bejöhetek?
– Egy pillanat.

Kázmér még egyszer utoljára Hubára nézett.
– Ég veled Huba. Köszönöm… mindent köszönök…
– Nem, én köszönöm Kázmér! – mondta Huba.

Kázmér az ajtó felé fordult és kiszólt:
– Most már bejöhetsz.
Rozi bejött és így szólt:
– Nézd, kik jöttek el meglátogatni!
Kázmér gyerekei és unokái lepték el a szobát. A legkisebb gyerek előrerohant és izgatottan megölelte a haldoklót.
– Nagyapa!!!” – sikoltotta a gyerek örömmel.
– Feri! - kiáltotta Kázmér lánya. – Csak finoman a nagypapával. Sajnálom apu, de Feri sosem tud viselkedni. Csak rohangál körbe-körbe, rendetlenséget csinál, és fura történeteket mesél.
Kázmér felnevetett.
– Nos, pont ilyen voltam én is kiskoromban.
A család egy ideig beszélgetett, míg a nővér nem szólt, hogy a látogatási idő lassan lejár. Mikor elindultak, Kázmér magához hívta a kisgyerkőcöt.

– Mi az nagyapa?
Kázmér levette az éjjeliszekrényről a plüsstigrist és remegő kézzel odaadta unokájának, aki annyira emlékeztette gyerekkori önmagára.
– Ő itt Huba. Ő volt a legjobb barátom, mikor annyi idős voltam, mint te. Szeretném, ha a tiéd lenne.
– Ez csak egy plüsstigris – vonta fel szemöldökét Feri.
– Hadd mondjak el neked egy titkot - nevetett fel Kázmér.
Feri közelebb hajolt, hogy hallja nagyapja suttogását.
– Ha egy tigriscsapdával, amiben egy tonhalas szendvics a csali, elkapod, akkor igazi tigrissé változik.
Feri ámulattal bámult nagyapjára.
– És ez nem minden. Örökké a legjobb barátod lesz.
– Hűűűűű! Köszi, nagyapa! Feri ismét szorosan megölelte Kázmért.
– Feri mennünk kell – szólt be az ajtón Kázmér lánya.
– Rendben – kiáltotta a kisfiú.
– Vigyázz rá nagyon! – kérte Kázmér Ferit.
– Vigyázni fogok! – ígérte a kisfiú és elrohant.

Kázmér csak feküdt a hátán és a plafont bámulta. Közelgett az idő, a lelkében érezte. Kázmér megpróbált visszaemlékezni egy idézetre, amit egy könyvben olvasott egyszer. Arról szólt, hogy a halál csak a következő nagy kaland vagy valami ilyesmi. Szempillái elnehezültek, légzése lelassult. Ahogy egyre mélyebbre merült utolsó álmába hallotta Huba hangját, mintha a tigris még mindig az ágyán feküdne. „Vigyázni fogok rá Kázmér…”

Kázmér megtette első lépését egy újabb kaland felé.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter