Cigányok zarándokútján egyszervolt tájakon

Szent Sára, a titokzatos fekete asszony mítosza

Hogy kiféle nő volt, nem tudni, cigány-e, fekete-afrikai vagy egyiptomi származású, máig sem tisztázott, mint ahogyan az sem, miként került erre az isten háta mögötti helyre.

2008.08.23 09:30ZONA
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

Talán egy bárka vetette partra Camargue-nál a menekülő Mária Magdolnával és Jézus nagynénjeivel, talán ő maga várta a szentek érkezését – egyik sem lehet bizonyosság, csak az, hogy Szent Sára, a szentek szolgálója sötét bőrű asszony volt, és a cigányok védőszentjükként tisztelik. Noha az egyház sohasem kanonizálta őt, már évszázadok óta minden év május 24-én és 25-én vándorcigányok ezrei zarándokolnak el Saintes-Maries-de-la-Merbe, hogy leróják tiszteletüket félhivatalos szentjük előtt.
 
Szent Sára titokzatos legendája övezi azt az elhagyatott kis falucskát Franciaország déli csücskében, amelyet magyarul A Tenger Szent Máriáinak hívnak. Európában – a provence-i hagyomány szerint – itt ringott a kereszténység bölcsője. Két évezreddel korábban egy titokzatos, árboc és evezők nélküli bárkát sodort partra a tenger. A legenda szerint ezen menekült a keresztényüldözések idején Palesztinából Európába Mária Jacobé és Mária Salomé – Jézus nagynénjei, szemtanúi a keresztrefeszítésnek és a feltámadásnak –, és velük tartott Mária Magdolna, a Szent Grál-legenda alapján szíve alatt Jézus gyermekével, valamint néhány fős kíséretükkel. 

A hajón utazott Sára, egy sötét bőrű nő, talán fekete-afrikai, egyiptomi vagy kelta-ligúr származású, aki a segítőjük vagy a szolgálójuk lehetett. A cigány kultúrkörben viszont úgy is terjedt a történet, hogy Sára egy vándorló cigány családdal épp Camargue-ban táborozott, amikor csodálatos módon értesült a szentek érkezéséről, és segítette partra juttatni viharba került bárkájukat. 

A két Mária már koros volt, nem utazott tovább, ők Sárával letelepedtek, és haláluk után Saintes-Maries-de-la-Merben temették el őket. Csontjaikra 1448-ban találtak rá a helyi templom kápolnájában. Későbbi laboratóriumi vizsgálatok kimutatták a feltételezett Sára csontjairól, hogy minden bizonnyal egy nem európai, feltehetőleg az afrikai kontinensről származó nő első századbeli földi maradványairól van szó.

Camargue-i cigánytalálkozó - kis zarándokok


Vándorló népek találkozója

Cigánykaravánok hosszú sora blokkolja az Arles-ból vezető egyetlen főútvonalat a falu felé. A zarándokok többsége már az esemény előtt egy héttel Saintes-Maries-de-la-Merbe utazik, többségük jól felszerelt, parabolaantennás luxuslakókocsival. Némelyik érhet annyit, mint egy jól felszerelt vidéki panellakás, ám aki megteheti, az áldoz az autójára, sokuknak ez jelenti az otthont. 

Katonás rendben sorakoznak a tengerparti parkolóban a karavánok. Az asszonyok rutinos mozdulatokkal pakolnak, rendezkednek: előrámolják a kempingasztalt, vizet hoznak a lavórba, megkenik a gyerekeknek a lekváros kenyeret. Ez idő alatt a férfitársaságban előkerülnek a kártyák, a pipák, a kannás borok, és egyre gyorsabbak lesznek a gitárszólamok. A Szent Sára-körmenetig ez a pár nap jó alkalmat kínál a családi összejövetelekre, viszontlátják egymást a világban szétszóródott családtagok, eljegyzéseket, netán esküvőket tartanak, csecsemőket keresztelnek, vagy egyszerűen csak üzletelnek egymással. 

Inkább illene a találkozóra a búcsú, mint a zarándoklat kifejezés. Koncertekkel szórakoztatják egymást és az idevetődő turistákat, a tengerparton barkácsolt színpadokon egész nap váltják egymást a balkáni és a flamencodallamok. Sokan érkeznek ide a környékről is, hiszen Camargue évszázadok óta ad otthont a különböző országokból ideszármazó cigány népcsoportoknak, de minden év májusában elzarándokolnak ide Franciaország más régióiból is, valamint Olaszországból, Spanyolországból, Észak- és Kelet-Európából. Ismerik egymást becenévről, tudják, ki honnan jött és merre tart. 

Ez a különös népcsoport nem hasonlítható azokhoz a romákhoz, akik például Magyarországon vagy Kelet-Európa más országaiban élnek, velük ellentétben ugyanis soha nem telepedtek le, lételemük a vándorlás, ők – ahogyan magukat nevezik – a „zsitanok” vagy másképpen az „utazó emberek”. Maguk sem tudják pontosan, honnan is indultak el egykor őseik. Egyes feltételezések szerint Indiából jöttek, mások szerint Közép-Ázsiából, ám egyvalamiben egyetértenek: ezerötszáz éve vérükben van a vándorlás. 

Bármerre jártak is a világban, útjukat a folyamatos identitáskeresés és kultúrájuk megőrzésének kettőssége kísérte. Helyüket keresve a világban sokszor a többségi társadalom kultúrájához igazodva felvették a többség hitét, így a kereszténységet is.A cikk folytatása a Zóná-ban!

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a ma.hu network nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.