Közvetlen különbségek

A halál utáni első pillanat

Noha a halál nem előre bejelentett időpontban érkezik, itt a lehetőség, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel!

_{2014.09.25 16:25ma.hu}

Kinyomtatom

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Walter Schels fotóművész rettegett a haláltól, olyannyira, hogy mikor édesanyja elhunyt, nem volt hajlandó megnézni a testet. Túl a hetvenen Schels úgy döntött, leküzdi félelmét, és ehhez egy nagyon bizarr módszert választott - embereket fényképezett le a haláluk előtti és közvetlenül utáni pillanatokban. A fekete-fehér portrék az ismeretlennel való harcot jelképezik, a melléjük kapcsolt szöveg pedig megismerteti velünk a holtakat, és azt, miként küzdöttek - a maguk módján - a halállal.

Schels és társa a berlini kórházakat járva kereste meg a képeken szereplő haldoklókat - és meglepődtek milyen kevesen utasították vissza a felkérést. Folyamatosan a közelben voltak, hiszen a halál nem előre bejelentett időpontban érkezik. Noha érzelmileg igen megterhelő volt, Schels rájött, hogy a fotók egyfajta sírfeliratnak számítottak a haldoklóknak, akik gyakran izoláltnak érezték magukat már előre gyászoló családjuktól.

"Olyan jó, hogy ezt csinálja" - idézte Schels az egyik haldokló férfit. "Senki nem hallgat meg, és senkit sem érdekli, milyen is ez valójában."

A fotós többé nem fél a haláltól, és rájött, hogy a társadalom még mindig rosszul közelít az elkerülhetetlenhez. A képei talán hozzásegítik a világot, hogy egy kicsit jobb hely legyen, mert segítenek szembenézni a legrosszabbal, és a haldoklókat emberibb fényben mutatják meg.

"Minden eltűnik, ami nem volt valódi" - mondta Schels. "Akkor vagy a legigazabb, igazabb, mint előtte bármikor."

Az utolsó pillanatok előtte és... utána

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Jan Andersen 19 éves korában tudta meg, hogy HIV-pozitív, és 27. születésnapján sokkolták az orvosok a hírrel, nincs már sok neki hátra, mert a vírus a rák egy ritka fajtáját váltotta ki nála. Jan nem panaszkodott. Rövid és heves harcot folytatott - majd megadta magát az elkerülhetetlennek. Az utolsó időszakban még a legapróbb érintés is fájdalmat okozott neki, mégis azt kérte anyjától: tartsa karjaiban az utolsó pillanatig.

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Elmira már valószínűleg a tumorral együtt született, nem sokkal utána már az egész agyán átrágta magát a kór. Egy ragyogó napsütéses napon Elmira légzése végleg leállt. A kislánynak van egy ikertestvére is, ő szerencsére egészséges.

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Klara Behrens tudta, hogy már nincs sok hátra: "Amit igazán szeretnék, az az: lesétálni az Elba partjához, leülni a kövekre és belelógatni a lábam. Ezt csináltuk gyerekként, mikor tűzifáért mentünk a folyóhoz. Ha újrakezdhetném, minden másképp csinálnék. De van második lehetőség? Nem hiszem. Hiszen abban hiszel, amit látsz. És csak azt láthatod, ami ott is van. Nem félek a haláltól. Csak egy leszek a millió, milliárd homokszemből a sivatagban. Az egyetlen dolog, ami rémiszt, az a haldoklás. Mert nem tudhatod, mi fog történni."

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Hat hónappal 57. születésnapja előtt Wolfgang Kotzahn nyugdíjas könyvelőt sokkolta a hír, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákja van. "Igazi sokk volt. Sosem foglalkoztam a halállal, csak az élettel. Meglepett, hogy ilyen könnyedén belenyugodtam. Most itt fekszem arra várva, hogy meghaljak. De minden nap kiélvezem az életet. Sosem figyeltem például a felhőket. Most minden teljesen más szemszögből nézek, minden felhőt az ablakon át, a virágokat a vázában. Hirtelen minden nagyon fontossá vált."

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Maria Hai-Anh Tuyet Cao készült az utolsó pillanatra, a teljes elszakítottság állapotában kívánta fogadni a halált. "A halál semmi. Elfogadom a halált. Nem tart örökké. Utána, ha találkozunk Istennel, szebbek leszünk. Csak akkor térünk vissza, ha az utolsó pillanatban még mindig kötődünk egy emberhez."

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

"Senki nem kérdezi, mit érzek" - mondta Heiner Schmitz a halál felé vezető hosszú úton. "Mert mind be vannak szarva. Annyira elszomorító, ahogy megpróbálják kerülni a témát, mindig másról beszélnek. Nem értik? Meg fogok halni! Csak erre gondolok, minden pillanatban, mikor egyedül vagyok."

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Waltraud Bening szeretett volna otthon meghalni, de férje úgy érezte, nem tudná elviselni. Ez nagyon fájt a nőnek. Három hétig feküdt kórházban. Pezsgőt ivott és gyönyörködött gyermekeiben. De egy napon nyugtalan lett és szomorú. "Azt akarom, hogy a férjem idejöjjön" - mondta. Bening úr nem sokkal később az ágy szélén ült. Utolsó beszélgetésük után - melynek témája örök titok marad - az asszony nem ivott többet, másnap pedig nyugodtan szenderült örök álomba.

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Michael Föge-nél 50. születésnapja után az orvosok agytumort állapítottak meg. Hónapok alatt a daganat elpusztította beszédközpontját, lebénította jobb kezét és arca jobb felét. A kórházban Föge napról napra többet aludt, majd egy nap nem ébredt fel.

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Élete során Elly Genthe kemény, ellenálló asszony volt. Mindent egyedül oldott meg. Gyakran mondta, hogy inkább meghalna, mint hogy ne tudjon gondoskodni magáról. Pedig ez az idő eljött. Noha a kórházban remekül gondosodtak róla, csak azt várta, mikor jön el érte a halál. Pár nappal később, mikor ez bekövetkezett, menekült volna: "Nem akarok meghalni!" - mondta.

_{Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!}

Michael Lauermann menedzser volt. Munkamániás. Egy napon összeomlott. A kórházban azt mondták: agydaganat, gyógyíthatatlan. Lauermann nem akart a halálról beszélni, inkább az életére gondolt. Hogyan menekült át a határon Németországból Párizsba. Tanulmányaira a Sorbonne-on. Baudelaire, utcai zavargások, forradalom, nők. „Szerettem az életet” – mondta. „Nos, most vége. Nem félek attól, ami jön.” Senki sem volt mellette, ő akarta így. Az élete nem ilyen volt. De nem bánt meg semmit. Még a betegsége is okozott neki némi örömöt. Szabadság, egyszerűség, egyfajta súlytalanság. Úgy érezte, a teste egyszerűen feloldódott. Nem volt fájdalma. „Hamarosan meghalok” – mondta. Három nappal később gyertya égett a szoba előtt - jelezve, hogy meghalt.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter